Szivárványos zászlók mindenütt, életveszélyes tömeg a színpad előtt. Ilyen volt idén a Sziget Fesztivál. Szögezzük le már az elején: nem ez volt az első Szigetem. Sokadjára vettem részt Európa eddigi egyik legnevesebb zenei rendezvényén. Sok szép emlékem fűződik hozzá. Nagyszerű, hogy ez alkalomból számos világsztár látogat el hazánkba, fedezi fel Budapestet és ad elő nekünk, magyaroknak. Legalábbis így volt ez eddig.

Idén azonban nem így sikerült. Nagyon nem. Az utolsó nap Twenty One Pilots után már szélsebesen rohantam haza leszedni a karszalagomat. Végre vége! Boldog megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy nem kell még egy napot a bunkó, egymást sem tisztelő külföldi fesztiválozók és a liberális propaganda bűzében töltenem.

Hazánk egyik leghíresebb rendezvénye 2019-ben kritikán alulira sikeredett.

E jelenség legfőbb okozói pedig a Sziget újdonsült külföldi szervezői. Mint ismert ugyanis, Gerendai Károlyék még 2017-ben adták el többségi, 70 százalékos tulajdonrészüket a Szigetből egy brit-amerikai befektetőcégnek. Ez tavaly ugyan még nem látszott meg annyira a fesztiválon, azonban idén csőstül jött a szar.

Az a híres Ed Sheeran koncert. Nekem személyesen aznap romlott el mindent. Az első nap után már kedvem sem volt visszamenni oda, ahonnan előző este szabályosan elmenekültem. A szervezők nyilatkozataival ellentétben ugyanis én másfél órával a koncert után próbáltam meg kijutni a fesztivál területéről, és kábé másfél óra alatt sikerült kikeverednem onnan. Arról már ne is beszéljünk, hogy se taxi nem volt, se hely a héven. Mivel még a BKV sem tudta kiszolgálni ezt a tömeget, pedig most aztán tényleg kitettek magukért a 10 percenként induló hévekkel, és a városszerte kirakott térképekkel, amelyek az összes magyarul nem értő fesztiválozót elterelgette a Sziget felé.

A szervezők valószínűleg ezen a napon (is) siketen, vakon felügyelték a rendezvényüket, ahol csak hajszálon múlt, hogy nem történt halálos baleset.

Szerintük ugyanis semmi gond nem volt azzal, hogy közel százezer ember tömörült össze a nagyszínpad előtt. Olyan tömeg, amelyben az emberek életveszélyesek egymásra. Olyan tömeg, amelyben, ha elájulok összetaposnak, ott halok meg. Mert erről szólt ez a fesztivál. Külföldi fiatalokról – főleg britekről – akik azt sem tudták milyen országban vannak épp, és nem csak a szembe sétáló idegenekre, de még egymásra sem figyeltek. Az előző évekkel ellentétben idén a fesztiválozók nem jófejek, barátságosak, hanem bunkó parasztok voltak egymással. Nők és férfiak egyaránt azzal voltak elfoglalva, hogy minél jobb instasztorit készítsenek és minél feltűnőbben nézzenek ki/viselkedjenek.

Mindehhez a fesztivál szervezői pedig boldogan asszisztáltak. A magyarság bármilyen jelét mellőzve ugyanis totálisan benyaltak a „haladó” mainstreamnek.

A fullban tolt liberális propaganda már önmagában felháborító lenne, de az, hogy minden jelét igyekeznek eltüntetni annak, hogy melyik ország ad otthont sokak kedvenc fesztiváljának, már gusztustalan húzás. Ugyanis amint belépünk a fesztiválra egy liberális álomvilágban találjuk magunkat, ahol tömött sorok állnak a Magic Mirror fantázianevű „buzisátor” előtt, mert éppen egy drag queen show zajlik. Egy álomvilág ez, ahol csillámtetkós „férfiak” vonaglanak magas sarkúban és ahol a szivárvány az úr.

Számomra a legelkeserítőbb felismerés volt, hogy magyar szót már alig hallani a saját fesztiválunkon. Ugyanis már nem mi vagyunk a célközönség. Hazánk leghíresebb fesztiválja elfordult a magyaroktól. A fesztivál árai, sőt még a fellépői is a külföldről, főleg Nagy-Britanniából érkező, viselkedni nem tudó közönség felé orientálódtak. Mert a szervezőknek már csak a profit a cél. Azért adtak el plusz harmincezer jegyet – veszélyeztetve ezzel az összes résztvevő testi épségét –, azért fordulnak inkább a külföldiek felé, mert ők ugye többet is költenek és azért hódolnak be a szivárványos mainstreamnek, mert így majd kielégíthetik a véresszájú liberálisokat.

Így lett a Szigetből a főváros második, ezúttal egy hétig tartó pride-ja.

Én pedig így éreztem magam idegennek Budapesten. A „szabadság szigetén”. Így éreztem magam lenézve mind a fesztivál szervezői, mind pedig a résztvevők részéről. Akik azt sem tudták melyik országban buliznak éppen. Mert ők büszkén viselik a brit, svéd, német zászló színeit magukon, de mi magyarok, a saját fesztiválunkon teljesen idegennek érezzük magunkat. Mert minket nem lehet hülyére venni. Mert mi nem a melegpropagandára és a migránssimogatásra vagyunk kíváncsiak, hanem egy normális, színvonalas fesztiválon akarunk bulizni, ahol büszkék lehetünk arra, hogy igen, ez Magyarország kedves külföldiek, itt aztán nagyon lehet bulizni! De az Sziget már nem ez a fesztivál.

Itt, ha nem egy homoszexuális csillámpóninak öltözöl, hanem csak buliznál egyet a kedvenc előadódra, akkor szó szerint levegőnek néznek és eltaposnak. Erről szól a Sziget.

Úgyhogy a soha viszont nem látásra.

Zelenka Dóra – 888.hu