…Trump ugyan alkatából és üzletemberi jártasságából adódóan próbál valahogy úrrá lenni azon a csapdán, amit egyrészt a birodalmi Amerika „láthatatlan” hatalmi struktúrái (amit leginkább a média testesít meg), másrészt a saját adminisztrációjába eleve „beleépített” birodalmi „állam”, amit az amerikai politikai közbeszéd deep-state-ként, vagyis „mély-államként” nevez meg, satuként jelenít meg körülette…

Még az sem kizárt, hogy Donald Trump egy, a birodalmi és a nemzetállami Amerika jövőjét vele azonos értelmezési keretbe helyező demokrata párti jelölttel mérkőzhet meg majd bő egy év múlva

A jövő elkezdődött?

Több évtizednyi távolságból visszatekintve szinte egészen bizonyosan fontos határkőként emlékeznek majd Donald Trump egyre nagyobb valószínűséggel két elnöki periódusára. Legelőször is arra, hogy az egész, globális véleményhatalomként tételeződő média abszolút evidenciaként kezelte, hogy Donald Trump kizárólag azért van „bekészítve”, mert ugyebár egyrészt a „demokratikus választáshoz” mégiscsak legalább két jelölt kell, másrészt pedig azért, hogy kellő „kontraszt” legyen. Vagyis, hogy minden választó számára nagyon világosan látszódjon, hogy nincs választása a választáson, hisz teljesen nyilvánvaló, hogy Hillary Clinton az „igazi” jelölt, Trump szerepe csupán annyi, hogy érzékelhető legyen, miféle veszélytől is menti meg az amerikai népet Clinton.

Máig sem igazán tisztázott lélektani mechanizmusok nyomán azonban a választónak egy idő után elege lett abból, hogy csak azt hallja mindenfelől, hogy nincs választása. Tudod mit, kérdezett vissza, de van, van választásom, íme, itt van! Persze ha némileg mélyebb elemzést végzünk, a következőkön kellene kicsit eltöprengenünk. A 2016-os történelmi jelentőségű választás először tett kísérletet – méghozzá összességében sikerrel – a beszédtér gyökeres átalakítására. Először nyílt meg a lehetősége annak, hogy elbeszélhető legyen a lényeg. Az, hogy az egyre gyorsabban hanyatló amerikai birodalom egyre gátlástalanabbul próbálja kifosztani a világot és benne saját nemzetállami talapzatát is. Úgy, hogy közben ráadásul elképesztő gyorsasággal növeli azt a csillagászati méretű adósságtömeget, amit persze a nemzetállam Amerikának kellene visszafizetni. Bár ez sohasem fog megtörténni, de már az ezért fizetendő éves kamat is ezermilliárd dollár körül van, és ami igazán megrendítő, hogy a fedezetlen követelések állománya veszedelmesen megközelítette Amerika egész anyagi vagyonának tömegét. Vagyis még egy-két évtized, és a nemzetállam Amerika „negatív” összvagyonnal bír majd. És ha nem akarja tétlenül várni, hogy az egy-két évtizeden belül összeomló birodalom romjai alatt lelje halálát, akkor cselekednie kell.

Donald Trump a nemzetállam e törekvését próbálta/próbálja megfogalmazni és képviselni. Ám e törekvésnyalábnak már a szimpla elbeszélhetősége is iszonyúan nehéz és konfliktusokkal teli folyamat, következetes stratégiai szintű képviselete pedig egyelőre szinte megvalósíthatatlannak látszik.

Trump ugyan alkatából és üzletemberi jártasságából adódóan próbál valahogy úrrá lenni azon a csapdán, amit egyrészt a birodalmi Amerika „láthatatlan” hatalmi struktúrái (amit leginkább a média testesít meg), másrészt a saját adminisztrációjába eleve „beleépített” birodalmi „állam”, amit az amerikai politikai közbeszéd deep-state-ként, vagyis „mély-államként” nevez meg, satuként jelenít meg körülette. Küzdelme akkor sem lenne hiábavaló, ha belebukna 2020-ban, de egyre több jel utal arra, hogy növekszik újabb győzelmének az esélye. Ám ez attól is függ, hogy vajon ki lesz az ellenfele jövő novemberben. És talán ez lesz az elmúlt évtizedek amerikai politikatörténetének legizgalmasabb fejezete.

Hogy mekkora a tét, az jól látszik azon az abszurd drámán, ami a Demokrata Pártban Donald Trump leen­dő kihívója személyének kiválasztása körül kialakulni látszik. Már maga a létszám is megdöbbentő, hisz nagyjából egy tucat jelölt próbál a „kiválasztott” lenni, de ami igazán megrendítő, az a beszédtér örvénylése. Azt ugyanis minden jelölt érzi, hogy nem arról van szó, hogy Donald Trump egy sajnálatos „kisiklás”, egy technikai hiba. Ami nagy károkat okozott ugyan, de szerencsére most majd jön az ő „kiigazításuk”, és minden visszatér a régi kerékvágásba, és minden ott folytatódik, ahol Obama elnök abbahagyta. (Ennek ellenkezőjére utal viszont az a szóbeszéd, hogy a titkos favorit valójában Michelle Obama, a volt elnök felesége, akit majd csak az utolsó pillanatban fog „elővarázsolni” a birodalom hatalmi gépezete.)

Ám a demokrata jelöltek között azért vannak néhányan, akik ösztönösen érzik, hogy ez nem így van, és a biztos bukásba vezet minden ilyen feltételezés. Ahhoz azonban, hogy elbeszélhető legyen számukra az, hogy „új helyzet van” ugyan, de Donald Trump nem alkalmas e helyzet kezelésére, és persze, hogy ők meg igen, nos, ahhoz egy egészen új narratívára volna szükségük, ami viszont nemcsak, hogy nincs, de éppen ők maguk zárták/zárják be magukat abba hamis és alkalmatlan diskurzustérbe, ahol így nem is igen lesz.

Egyetlen jelölt van viszont, aki valami eddig elképzelhetetlennel próbálkozik, és az első jelekből ítélve nem is egészen sikertelenül. Ki is vívta ezzel saját jelölttársai ellenszenvét, hisz azok ösztönösen érzik, hogy Tulsi Gabbard, mert róla van szó, egy egészen egyedi, és így a többiek számára „lemásolhatatlan” elbeszélési móddal máris a legnépszerűbb jelölt valamennyi közvélemény-kutató szerint. Az a tény, hogy a liberális média máris orosz ügynöknek, a szerintük megdöntendő kegyetlen szíriai diktátor, Aszad támogatójának, sőt titokban az alt-right, vagyis a Trump mögött is felsejlő szellemi áramlat emberének tartja, jelzi is a dráma mélységét. Azt, hogy demokrata kongresszusi képviselőként és leendő elnökjelöltként is képes lehet valaki a globális uralkodó narratívával szembemenni.

Így még az sem kizárt, hogy Donald Trump egy, a birodalmi és a nemzetállami Amerika jövőjét vele azonos értelmezési keretbe helyező demokrata párti jelölttel mérkőzhet meg majd bő egy év múlva. Ha így lesz, akkor lesz csak igazán tétje a 2020-as amerikai elnökválasztásnak.

mho