Az egész világ figyelme korábban a kárpátaljai Kis- és Nagyszelmenc felé fordult. Az a település került az érdeklődés központjába, amelyet évtizedeken át kettévágott egy szúrós, őrzött drótkerítés. Az európai igazságtalanság és az emberek semmibevételének a szimbóluma volt ez a drótakadály, hiszen a nagyhatalmak kisded játékának alapján családokat, közösségeket, rokonokat választottak el egymástól. Az a falusi ember, aki most a kilencvenedik éveit tapossa úgy volt és lett több ország állampolgára, hogy egyszer sem hagyta el szülőhelyét.

Trianon és a világháború átka volt ez a kettévágott falu, hiszen több kilométeres kerülővel, mindenféle papírokkal és okmányokkal mehettek át a falu másik végébe, felkeresni a temetőt, a templomot, vagy leülni a szomszédnál a konyhában, akinek az alakja látszott a kerítésen túl, de kezet mégsem foghattak. A települések polgármesterei két félbevágott székelykapuval állították fel Európa szégyenoszlopait, hogy két magyarlakta település két másik állam fennhatósága alá került úgy, hogy nem az összetartozás, hanem a szétválasztás dominált. A szovjet, vagy később az ukrán részről nagyon nehéz volt az átjutás a csehszlovák majd a szlovák falurészbe, és most a felvidéki oldalon megnyitották a kishatárt, legalább onnan átjöhetnek a rokonok az ukrán részen maradt hozzátartozókhoz.

A két falu megpróbál most élni és kihasználni a lehetőséget, hogy az ukrán árak az uniósokhoz viszonyítva jóval olcsóbban, ezért ahol eddig halott csend és évtizedes szomorúság honolt, most kereskedők, árusok és vásárlók hada teszik mozgalmassá az életet. Igaz, sok ukrán is kihasználta a lehetőséget, és akinek volt tőkéje, létesített boltokat, hogy a Szlovákiából érkezők már ott a faluban be tudjanak vásárolni. Az egész lassan kezd hasonlítani az erdélyi Korondhoz, ahol először Paál Antal, az azóta világhírűvé vált keramikus várta a magyarországi vásárlókat még a diktátor idején, majd az erdélyi műforradalom után egyre többen kínálták portékájukat, s mára kirakodóvásárrá vált az egész falu.

A korondiakat is segítettük 15-20 évvel ezelőtt. Nem nagyon alkudtunk, és árában vettünk meg mindent, ahogy kínálták. A kárpátaljai kettévágott faluban sincs másképp, csak annyi a különbség, hogy az ember azért megnézi, hogy magyartól, vagy ukrántól vásárol, mert miért hizlalná az idegenek pénztárcáját. Persze, a kapzsiság és a mohóság nagy úr, sokan irigylik, hogy a szelmencieknek milyen jól megy, és hogy mennyit hoz a konyhára a bevásárló-turizmus. De gondoljunk csak bele, mit jelentett az, ha valaki halottak napján egy koszorút akart vinni szülei vagy nagyszülei sírjára, akkor vagy nem tehette meg, vagy iszonyú procedúrát kellett kiállnia, míg felkereshette a hozzátartozó porhüvelyét rejtő hantokat, rögöket.

Legalább anyagilag most egy kicsit jobban vannak, és a sok fájdalmat és szenvedést a viszonylagos jólét valamelyest enyhíteni tudja. Ha arra járunk, ne vigyünk nekik élelmiszert, csokoládét, vagy konzerveket, ezeket ők is be tudják szerezni, és még az anyagiak sem okoznak különösebb gondot. Vigyünk viszont könyvet, szellemi táplálékot, mert abból ott is kevés van. a munkában megfáradva a napi küzdelem után bizony-bizony jót tesz a léleknek egy olyan olvasmány, amely tovább élteti a belül szunnyadó reményt, és erősíti azt a hitet, amely évtizedeken keresztül megvédte és megtartotta ezeket az embereket.

G. Kirkovits István – HunHír.Hu