Bubik István, a tragikus hirtelenséggel elhunyt színművész ott fenn az égből mennydörög a lent lakókra. Teszi ezt, mert azt látja, emlékét, egész valóját, gondolatait, és művészetét akarják megcáfolni azok, akik sajátos céljaikra kívánják őt felhasználni. Halottgyalázás ez a javából, mert mint megszokhattuk, bizonyos erők mindig az igazság ellentettjét próbálják valósnak beállítani. Akik a legjobban papolnak tisztességről, becsületről, azok az ellenkezőjét személyesítik meg. Teljesen mindegy, hogy fogyasztott-e alkoholt, illetve mennyit a magyar haza e kiváló fia, mielőtt autójába, az öreg Bogárba ült volna a végzetes út előtt, ennek a kérdéskörnek a taglalása szenzációéhes pojácák privilégiuma.

Sokkal fájdalmasabb viszont, amikor támadják azt a fiatal és tehetséges szerkesztőt, Moys Zoltánt, aki együtt gondolkozva és cselekedve Bubik Istvánnal elkészítette a magyarság kettős állampolgárságért vívott küzdelem Bubik által fémjelzett klipjét. Moys közkinccsé tette az interneten Bubik István talán utolsó szerepléseinek egyikét rögzítő filmkockákat, és máris beindult a propagandagépezet. Az egyik gagyicsatorna megszólította Mártha Istvánt, az Új Színház első emberét, a művészetek hullámvölgyének fő apostolát, aki sietve közölte: elfogadhatatlan számára, hogy Bubik István tragikus balesetét politikai célokra használják fel. Közleményében arra kért mindenkit, tartsa tiszteletben a társulat közönséggel közös gyászát. Megszólalt a riportban a Kádár-korszak szocialista paneloperettjének hősnője, Fehér Anna, természetesen sajnálkozva úgymond a politikai felhangok miatt.

A gagyitévé és az említett riportalanyok csupán azt nem veszik figyelembe, hogy éppen ők azok, akik megcsúfolják Bubik emlékét. Márta most lezáratta a nyilvánosság elől színész öltözőjét is, és mint megfogalmazta: most már ez a mi gyászunk. Mártha pedig tudhatja, Bubik István ízig-vérig magyar volt. A lezárt öltöző falát Nagy-Magyarország térképe díszítette, s Bubik István hasonló rajzolatú kulcstartót viselt derékszíján.

A művész kötelességének érezte, hogy harcoljon az elszakított területeken élőkért, és elfogadhatatlannak tartotta Trianon gyalázatát. Több órás beszélgetésünket megőrizte a hangszalag. A felvételt Bubik beleegyezésével készítettem, és ezt csak azért nem hozom teljes terjedelmében nyilvánosságra, mert abban számos olyan részlet is elhangzik, amely inkább két ember beszélgetése, világszemlélete, gondolatainak lenyomata, mint a nagyközönségnek szánt sztárinterjú.

Az, hogy a kereskedelmi televízió használja fel őt, s közben úgy tesz, mintha a magyarságért kampányolók tennék ugyanezt betudható annak is, hogy a gagyitévékkel kapcsolatos kérdésemre, miszerint ha beállna a sorba, a kereskedelmi televíziók biztosan jól megfizetnék, Bubik István azt válaszolta: De nem állok be! Inkább kölcsön kérek, mert a színházi fizetés megalázó, pedig a színészetnek a színházi jelenlét adja meg a rangját.
Ő nem vágyott a gagyitévék nyújtotta sikerre, ő nem volt toleráns az ősi természetes értékrendet támadókkal szemben. Az az ember, az a színész, aki magyarnak érezte és vallotta magát ennek minden előnyével és hátrányával, odatette voksát még életében a magyarság mellé. Amikor Nagy-Magyarországról, valamint a kulcstartójáról faggattam, Bubik kijelentette: Kötelességem szolidaritást éreznem azok iránt, akik kint rekedtek, akik szomszédainkká váltak, miközben hozzánk tartoznak, ezért viselem az ilyen jelvényeket, hogy magamat is emlékeztessem.

Egy ember, aki ezen gondolatokat felvállalta, vajon ha most szólni tudna, mit mondana az emlékével visszaélőknek? Tudhatjuk és érezhetjük, azt mondaná: ne csúfoljatok meg, ne akarjátok megváltoztatni földi valómat, s ne akarjatok képetekre formálni. Egész élete, művészi pályája mindezek bizonyítéka.

2004. december 01.

G. Kirkovits István