A gyászos, nemzetrabló trianoni békediktátumra emlékeztet nap mint nap a tárogatószó az esztergomi várban. A falra szerelt hangszórókból felhangzik a régi magyar hangszer sírása, hogy figyelmeztesse a feledékeny utókort a magyarság ellen elkövetett bűnökre. Ez így is lenne rendjén, csakhogy a muzsika mögé politikai felhangok is keveredtek.

Az egyik napilap tájékoztatása szerint a városi képviselőtestület szocialista tagjai nem értettek egyet azzal, hogy Trianon emlékére szólaljon meg a hangszer. Ők csak azért szavazták meg a javaslatot, mert kiváló idegenforgalmi attrakciónak tartják. A derék szocialisták szerint az uniós csatlakozással a határok jelképessé váltak.

Nagyon úgy tűnik, hogy a népi-nemzeti húrokat megpendíteni akaró kommunista utódpárt képviselői azért mindig csak kimutatják foguk fehérjét, és nem éppen tökéletes földrajzi ismeretekről tesznek tanúbizonyságot. Addig rendben van, hogy a Duna túloldalán lévő Párkány és a szlovák fennhatóság alá került Felvidékünk az uniós csatlakozás után még könnyebben megközelíthető, de a várt nagy összeborulás cseppet sem enyhített az elszakított kárpátaljai, erdélyi és délvidéki véreink sorsán. Az ő számukra nemhogy jelképessé váltak a határok, hanem sokkal nehezebb és körülményesebb azok átlépése, hiszen kívül maradtak a körön, és úgymond csak az Európa közepén lévő anyaország lett a nyugat ismételt keleti bástyája.

Egyszerűen felháborító, hogy vannak még az országban olyanok, akik egy kézlegyintéssel elintéznék azt, ami a magyarság több ezer éves történelmének egyik legtragikusabb pontja. Hogy akarnak a szocialisták közeledni a nemzethez, ha annak legnagyobb fájdalmára fittyet hánynak, és idegenforgalmi attrakcióvá alacsonyítják le a gyász kifejezését. Kutyából nem lesz szalonna  tartja a régi mondás, és bármit is papolhatnak a bolsevikok leszármazottai, a proletár internacionalizmus szelleme még mindig ott kísért körükben.

Lehet, hogy az esztergomi szocialisták egyszer előállnak azzal az ötlettel, hogy meg kéne fordítani a város oroszlános emlékművét, hiszen nehogy már Párkány felé tátsa ki száját az állatok királya, jelezvén, hogy nem, nem, soha. Annak örülhetünk, hogy mégis felcsendül a dal, és legalább azoknak, akiknek 1920. június 4-e örök feledhetetlen, megdobbanhat a szíve a múltidézéskor. A csak turisztikai megfontolásokat szem előtt tartó szocialisták pedig hallgathassák otthon hangszóróból az internacionálét. Ha kedvük úgy tartja, vörös lobogóval masírozhatnak is fel, s alá a szobában.

2004. július 14.

G. Kirkovits István