Hatalmas vihar zúdult a Nyerges-tetőre. Az orkánszerű szél kicsavarta a fákat, s letarolt szinte mindent. Elhajlottak, földre hulltak azok a kicsinyke kis ágkeresztek, amelyekkel a hálás magyar székely utókor áldozott a hősök emlékének. A kőobeliszk dacolt az idővel, hirdette 1848 dicsőségét, és keserűen emlékezett arra, amiért felállították a fenyvesek közé.

Amikor jött a muszka 1849-ben, s székely vigyázta a tájat, még nem tudhatták a bátor hadfiak, hogy nem a dzsidások rohama, hanem az oláh árulás végez velük. A csimbókos hajú román odavezette az orosz katonákat a hősök táborhelyéhez, s kárörvendő mosollyal szemlélte a véres mészárlást. Azóta, ha arra járt ember, fából, fenyőtobozból eszkábált kicsi kereszteket helyezett a vér áztatta szent székely földre, fejet hajtván a hősiesség, a dicsőség és a bátorság előtt.

Aztán jött ez az orkán és felfordított mindent. Porhüvelyükkel a földben nyugvók, de lelkükkel az égben szárnyalók már tudták, hogy nem véletlenül kerekedett a magyar Isten haragja. Csaba királyfi csillagösvényén járva feldúltan figyeltek a lent élőkre, és már tudták, hogy lesz valahonnan valaki, aki magas pozícióra kapaszkodva olyat tesz, amely egyenlő a több ezer éves múlt elrablásával. Pedig az ő gyökerei is idekötődnek, igaz kicsit beljebb Buda felé, a Házsongárdi temető környékére. Azok az ősök, akik ott pihennek, kétségbeesetten tárják szét kezüket a csillagösvényen. Nem, nem közülünk való akkor sem, ha ágyékunkból eredt, hiszen olyat tett, amelyet nem bocsáthat meg a piros-fehér zöldben született.

Az árulók ivadékának, a véres baltát csattogtatók leszármazottjának, a kegyetlen székelyölők utódának nyalta fényesre a bocskorát, s hagyta, hogy beléje töröljék az oláh lábat. Hagyta, mert csak hajbókolni képes, legyen az égen vörös, sokszögletű, vagy kék a csillag. Hajlongani, meg motyogni valamit, mert az ö magánhangzón kívül mást nem igen tud rögtönözni. Akkor mond valamit, ha olvassa. Akkor se az igazat, legfeljebb a valódit.

S most, megint beállt gazsulálni Szent István országának  sokan mondják, sokan cáfolják  jelenlegi főembere. Lehet, hogy a cifra kaftános tanácsadók súgták a fülébe, hogy miért, s hogyan kell térdre borulni, de lehet, hogy az a belső törés, amely arcán is látszik, fejeződött ki abban, hogy nem keményen szorította, hanem meghunyászkodva megcsókolta a feléje ki tudja milyen szándékból kinyújtott kezet.

Ő felejtené a múltat, s építené a jövőt. Szívéig nem hallatszik el a székely árvák jajkiáltása, a szuronyra szegezett magzattal vonuló martalóc hordák gyilkos masírozása, a huszadik század román deresére húzott magyar férfiak és asszonyok fogcsikorgató, mérges, ellenálló dühe. Őt nem érdeklik a felégetett porták, az elűzött emberek, az elrabolt javak, neki nem beteljesülésre váró álom az, amiért 1920 óta minden magyar szíve dobog, neki csak talán befektetési terület, az identitástudatát vesztett koma támogatási lehetősége. Őt nem érdekli a legyilkolt Tisza, a vízzel elárasztott templom, a felbolygatott temető, csak hajlong, ahogy megtanulta. Eltörölni a múltat, hadd induljon az a had, amelyet szolgált még bizonyos álcák mögé bújva is oly alázatosan.

Az oláhok összeültek, hogy elvegyék azt, vagy legalábbis kinyilvánítsanak olyasmire tulajdonjogot, ami nem az övék. Kimondták, hogy elcsatolják a bérceket, lecsupaszítják a havasokat és elűzik az embereket. Azokat, akik nem mennek le kutyába, akik az adjon Istenre, fogadj Istennel válaszolnak.

Persze, nekik ünnep az a nap, mikor jogot formáltak a jussra, ami nem az ő őseik hagyatéka. S most idejött vezérük, átlépte a gúnyhatárt, hogy porba alázza azt, akit nem nemzetségfők emeltek a pajzsra, csak az elbutított nép helyezte előre. Az itteni, ez a Szánalmassy pezsgőt durrantott, majd ráhajolt a bocskorra. Legyen hajlékony a dereka, viduljon rajta a világ, ő baja. De nekem hazám ez a föld, s ezt senki meg nem gyalázhatja. Sem a román, sem magyar szolgája.

2002. december 04.

G. Kirkovits István