A legtöbb ifjúkori barát elszállt már mellőlem, szinte mindenki, aki nem tudta letenni képletesen szólva az utolsó cigarettát. Valahogyan ez bele is volt kalkulálva a sorsba, az igazán nagy generáció nyugati vándorainak ez jutott osztályrészül a két végén égetett gyertya után. Az utóbbi idők hozzám közelállói közül ment el viszont most egy ember, akinek halálhíre azért is ütött meg annyira, mert abban az irányban volt útitárs, ami az utóbbi 20 évben időben annyira meghatározó nekem. Amikor körülnéztem a gyász és remény napján a Regnum Marianum keresztnél, még nem tudtam hirtelen érzékelni, hogy ki az a valaki, aki hiányzik a megszokott arcok közül… Aztán jött a hír: váratlanul elment Őz Jani, a Magyar Nemzeti Front elnöke, a csíksomlyói búcsúk, székelyföldi, kalotaszegi kárpátaljai, felvidéki nagy kalandozások pótolhatatlan résztvevője…

Tudod, Jani, megint Huba vezér sírja jutott eszembe. Mikor Lóriék zúztak tavaly a Mobillal a Csitári hegyek alatt, és a nagy eufóriában már csak arra vágytam, hogy megtaláljam a szakrális temetkezési helyet, mert a szelíd vándor kitart még… Aztán te, a szelíd vándor, egyedül te, vállaltad a befáslizott lábaddal, hogy feldöcögsz velem a hegyre, hátha megtaláljuk ketten a kurgánt, amit te már egyszer megleltél. Aztán húztuk, vontuk magunkat felfelé a kaptatón, és az a fránya sír csak nem akart előkerülni. Amikor spontán megpihentünk, hirtelen mindketten jobbra néztünk, és egyből ott volt erdős, lejtős hegyoldalban a hőn keresett halom. Huba vezér utolsó földi lakhelye…

Most már magamra leszek hagyatva, ha kislányomat elviszem a Felvidékre, képletesen őseink csontját keresni, nem dünnyög mellettem a csupaszív mackó, hogy mutassuk a világnak: két bolond elindult a hegyre szakadó esőben, mert úgy érezte, hogy kéne egy szippantás eleink leheletéből.

A csíksomlyói búcsúk, Székelyföld közösen megismert titkai, a koncertek, a táltos templomnál a gyermek pajzsra emelése, Kárpátalja sokaknak még mindig elzárt, felfedezetlen világa mindig a tiéd marad, fenn, a csillagösvényen is. Mert ha vaki, Te biztosan már ott is vagy, s onnan dünnyögöd: persze, persze. Magadba szívhattad a hegy illatát, hallhattad a szél szavát a zordon Kárpátokban, kifeszíthetted mind a mai napig a legnagyobb nemzeti színű lobogót a Nyeregben, és élhettél egy olyan életet, amelyre sokan csak vágyakoznak, de az utat úgy végigjárni, mint te, nem merik, nem vállalják soha…

Tudod, Jani, arra nagyon sokan emlékeznek, hogy a csíkszentmártoni nagy irredenta mulatságokon hogyan szoktuk megkezdeni, Te meg én, az estét… A zászlóval, a bevonulással, a kászoni zenészekkel. Mintha most rám szólnál, nehogy kifelejtsd! Nem, nem fogom, mert tudom, te is ezt akarnád, és talán még meg is haragudnál, ha másképpen köszönnék el tőled, barátom! Hát akkor rajta, 21, 22, 23… Vigyázzanak rád a címerünket tartó angyalok!

G. Kirkovits István – Hunhír.info

G. Kirkovits István – Hunhír.info