A liberális közszellem a halálbüntetést eleve elutasítja, nem kevésbé a szolgálatába szegődött teológusok és híveik, mondván, „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, „ha megütik bal orcádat, tartsd oda a jobbat”, „ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, mert „majd a Jóisten úgyis mindent elrendez”. Szerintük a halálbüntetés homlokegyenest ellenkezik a „Ne ölj!” parancsolattal, helyette legfeljebb az életfogytiglani börtönbüntetés fogadható csak el.

A tömeges cigány- és zsidó bűnözés közepette egyre gyakrabban merül fel ez a kérdés. A büntetőjog nemzetközi szaktekintélyei közül dr. Angyal Pál (1873-1949) professzor álláspontja szerint a halálbüntetés „a bűnös életének büntetés jellegű kioltása a törvényes felsőbbség által”, amely – a természetjog alapján – „következik abból a tételből, hogy a földi igazságszolgáltatásnak a törvényes rend és közbiztonság fenntartása érdekében joga van oly büntetés alkalmazására, amely feltétlenül alkalmas az elijesztésre, a bűnözéstől való visszariasztásra: már pedig vannak esetek, amikor csak a halálbüntetéstől való félelem alkalmas a bűnözés megakasztására.” (Bangha Béla szerk.: Katolikus Lexikon, 1931, II. köt., 251. old.) Hivatkozik Aquinói Szent Tamásra, aki „a megsértett közrend, az emberi béke és közbiztonság fenntartása és a bűntett megakadályozása szempontjából a halálbüntetést szintén jogosultnak mondja: szerinte a társadalomból a közveszélyes tagnak erőszakos eltávolítása éppúgy szükséges, mint ahogyan az emberi testből a beteg testrésznek kivágása az egésznek fenntartása céljából mulaszthatatlan lehet.”

A liberális közszellem a halálbüntetést eleve elutasítja, nem kevésbé a szolgálatába szegődött teológusok és híveik, mondván, „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, „ha megütik bal orcádat, tartsd oda a jobbat”, „ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, mert „majd a Jóisten úgyis mindent elrendez”. Szerintük a halálbüntetés homlokegyenest ellenkezik a „Ne ölj!” parancsolattal, helyette legfeljebb az életfogytiglani börtönbüntetés fogadható csak el.

Érdekes, az nem tűnik fel senkinek, hogy amikor még keresztény volt Európa, nem volt ismeretlen a halálbüntetés? Angyal professzor fején találta a szöget: igen, „vannak esetek, amikor csak a halálbüntetéstől való félelem alkalmas a bűnözés megakasztására”, amikor az ártatlan önvédelemből kénytelen fegyvert emelni gyilkosaira. Bizony egyre több az ilyen eset világszerte. Régente ráadásul az ennél jóval kisebb bűnöket is könyörtelenül megtorolták, így például Szent László Második Törvénykönyve (1078) a tyúklopót karjának levágásával büntette. A régi német fejedelemségek addig éltek békében, amíg zsidó nem tehette be lábát földjükre. Az 1730-as években azonban mégis megesett, hogy Württembergbe befészkelte magát közülük Jud Süss (Joseph Süss Oppenheimer), aki hamarosan az új herceg, Károly Sándor gróf bizalmasa és pénzügyminisztere lett. A herceg eltörölte a „zsidózárat”, és a fejedelmi főváros, Stuttgart élete pokollá vált. Nemcsak Veit Harlan filmje, a „Jud Süss” (1940) szól erről, hanem az 1893-1896 között megjelent Pallas Nagy Lexikona is:

„Joseph Süss-Oppenheimer, hírhedt württembergi pénzügyminiszter, zsidó, szül. Heidelbergában 1692., felakasztották 1738. febr. 4. A kereskedelemre adván magát, érintkezésbe lépett Károly Sándor württembergi herceggel, aki őt előbb pénzügyigazgatóvá, majd titkos tanácsossá, végül pedig miniszterré nevezte ki. S ezen állásában saját embereivel töltötte be az összes magasabb állásokat, 11 millió hamis pénzt veretett, só-, bor- és dohány-monopóliumot hozott be, pénzért osztogatott kiváltságokat, sok zsidót telepített az országba és a népet különféle tartozásokkal sanyargatta. Mindezekért roppant elégületlenség támadt ellene, s a hercegnek 1737. márc. 12-én történt halála után elfogatván, törvényszék elé került, gazságaiért börtönbe vettetett és egy külön e célra készült ketrecben felakasztatott.”

Hazánkban egykor, mint Angyal professzor írja, „a halálbüntetés csak a felségsértés, gyilkosság, a hadviselés érdekei ellen elkövetett bizonyos bűncselekmények s az állami és társadalmi rend súlyos megbontóival szemben” volt alkalmazható.

Ezzel szembesülve óhatatlanul kínzó kérdések merülnek fel. Van-e olyan statisztikus a világon, aki számbavenné, hazánkban hányan követik el napról napra a felsorolt bűncselekményeket? Hihető-e, hogy nem gyilkosság, nem népirtás zajlik a globalista üzemekben azután, hogy a „Discovery” 2008. október 24-i adása szó szerint azt közölte: az ipari sonkába fóliázása előtt „belteszik a titkos anyagokat”? Hihető-e, hogy nem gyilkosság múltunk meghamisítása a sajtóban, oktatásban?

Mindezen gyilkosságok elkövetői ugyan mikor, kitől, hányszor kértek bocsánatot? Valaha a keresztény teológusok Krisztust megértve – Aki korbácsot font ellenük, amikor bement a jeruzsálemi templomba és kiűzte onnan őket (Mt 21 12-17, Mk 11, 15-17, Lk 19, 45-48) – sohasem hittek a farkasszelídítés eredményességében, ezért XIII. Leó pápa például így fohászkodott Szent Mihály arkangyalhoz: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket arcainkban: a sátán gonoszsága és incselkedése ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük: és te, égi seregek Fejedelme, a sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra.” (Magyar-Latin Misszále, Bp. 1933. 1429. old. Ford.: Dr. Szunyogh-Xav. Ferenc.) Mert oda valók.

Wass Albert írta: „A világ fölött őrködik a Rend.” A Hozzá való hűség megrendítő tanúbizonyságát adta egy fiatal német házaspár a Titanic óriásgőzös elsüllyedésekor. Amikor bebizonyosodott, hogy a hajó menthetetlen, és a matrózok kiadták a parancsot, miszerint csak nők és gyermekek szállhatnak mentőcsónakba, a feleség nem szállt be, hanem férje mellett maradt.

Ez az, amit a mindenkori Jud Süss-ök és bérenceik sohasem fognak megérteni, mert csak az isteni Rend örökös lerombolására képesek, amelynek a Teremtő akaratából emberi erőkkel is érvényesítendő védelmében, tekintettel arra, hogy nincs ország a világban, ahol ennyi hétpróbás gazember politikus bűnözhet büntetlenül, mint nálunk, a címbeli kérdésre feleletem csak határozott igen lehet, hiszen – ahogyan Kun András minorita válaszolt 1944-ben arra a kérdésre, mit keres reverendáján a rózsafüzér mellett a revolver – „a szeretet ölelni is tud, de ölni is, ha kell”.

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu