Mankó úr hirtelen fordult egyet a saját tengelye körül. Talán ez volt az, az egész jövőjét meghatározó pillanat, amikor rádöbbent “mankóságára”. A következő percben viszont az is világossá vált számára, hogy nem kedveli ezt az állapotot. A mankó-létet. Új önélmény volt ez, de egyetlen sejtjével sem kívánta tovább; közel ötven éve recsegett ebben a befagyott állapotban, anélkül, hogy észrevette volna. Most tudta, nagyon jól tudta ő hogy másra vágyik. Leginkább arra, hogy egyáltalán ne mankó legyen, hanem ember. Egy kerek, egész, hús-vér ember, sőt: férfi.

Meredten állt a lakás hatalmas ablaka előtt. Képzeletének borús felhője keserű cseppeket gurított végig az arcán.

Saját lábain szökkent, pörgött, táncolt, ugrott – néha csak állt, jó stabilan – bizsergető, büszke örömöt érezve lábujjaiban a végtelen stabilsága miatt… Használta, mondhatni kihasználta éppencsak felfedezett izmait. Jött, ment, taposott, sietett, andalgott, leguggolt, rúgott…

Nem telhetett így el hosszú idő. Mankó úr alatt nyikordult a parketta – a gondolatban átélt mozgások kibillentették korábban megkérdőjelezhetetlen egyensúlyából- az éles hang pedig azonnal elfújta az egész tudatát elfedő párát. Kinézett az ablakon, át a szemközti aluljáró kijáratára. Egy sánta döcögött ki az alagútból. Haladt lassan előre, egyedül, néha-néha megkapaszkodva a falra erősített korlátban.

Mankó úr ötven év alatt egyre keményebbre dermedt szíve hirtelen megpattant és ezer szilánkra hullott.

Ha csak egyetlen napra lehetett volna legalább egy sánta, vagy falábú… de ember…

cillaa – HunHír.Hu