“Andrássy Gyula diplomatának született és Európa legnagyobb államférfiaival egyenrangúnak bizonyult. Új alapokra fektette az egész külügyi politikát. Új irányzatokat jelölt ki Nyugat és Kelet felé való nemzetközi viszonyainkban. Jelleme tiszta, mint a színarany és erős, mint a sziklafal. S aki a legnagyobb európai nemzetek legnagyobb államférfiaival együttműködött a világot érdeklő nagy kérdésekben: agyának minden gondolatában, szívének minden dobbanásában magyar volt és magyar maradt, aki hazáját szerette mindenek fölött”- emlékezett meg csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf id. Andrássy Gyula magyar miniszterelnök, osztrák-magyar külügyminiszterről Széll Kálmán, aki a gróf lovas szobrát a király és a közös miniszterek jelenlétében 1906. december 2-án leplezte le.

Andrássy Gyula igen gondos, hazafias nevelésben részesült. Ifjúkorában a reformkor szellemi pezsgése jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett, s Franciaországban előkelő barátokat szerzett, ahonnan hazatérve bekapcsolódott a hazai közéletbe.

Nagy hatással volt rá Széchenyi egyénisége és politikája, akivel 1845-ben, a Tisza szabályozásánál ismerkedett meg. Ragyogó tehetsége már akkor kitűnt, ezt mondta róla Széchenyi: “minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”.

Az 1847-es országgyűlésre Zemplén megye őt küldte követéül. Az ifjú főúr több ízben is felszólalt az országgyűlésen, ahol Kossuth politikáját támogatta. 1848. áprilisában elfoglalta Zemplén megye főispánságát.

1848-ban, a horvátok betörésének hírére, mint a zempléni önkéntes nemzetőrök parancsnoka, fegyvert ragadott. Részt vett a pákozdi és schwechati csatában, majd mint Görgey segédtisztje, a győzedelmes tavaszi hadjáratban.

1849. nyarán Batthyány Kázmér gróf, forradalmi külügyminiszter utasítására diplomáciai kiküldetésbe Konstantinápolyba utazott. Innen, hol diplomáciai pályája kezdődött, nyugatra, Párizsba, majd Londonba ment, hogy európai kérdéssé tegye a magyar szabadságharc ügyét.

Míg külföldön rokonszenvet igyekezett kelteni a magyar nemzet küzdelme iránt, addig 1851. szeptember 21-én a többi emigránssal együtt őt is halálra ítélték, sőt in effigie, azaz jelképesen felakasztották. A fiatal diplomatának így a száműzöttek sorsa jutott.

1857-ig kisebb megszakításokkal Párizsban élt, élénken részt vett a társasági életben, kora egyik legszebb férfijának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.

1858. elején tért haza, Deák Ferenchez és köréhez csatlakozva.
Nagy súlyt helyezett arra, hogy nem kért amnesztiát, visszautasította Zemplén megye főispáni tisztét és az emigrációval való összeköttetését fenntartotta mindaddig, míg alkotmányosabb idők nem következtek. Ettől kezdve élénken részt vett a közéletben,1865-ben egyik alelnöke lett a képviselőháznak (1867-ig) és alelnöke az úgynevezett hatvanhetes országgyűlési bizottságnak, melynek feladata a kiegyezés szövegezése volt.

Különös egyéniségével 1866. elején igyekezett a kiegyezés útját egyengetni az uralkodó megnyerése által. Már akkor őt tartották az egyetlennek, aki a hazafias eszméket az udvar körében is érvényre bírta juttatni. Részt vett és jelentős szerepet játszott a kiegyezést megelőző tárgyalásokban, míg 1867. február 17-én Deák Ferenc ajánlására a király őt nevezte ki magyar miniszterelnöknek, mely tisztséget 1871. november 14-ig viselt. Deák Ferenc ez alkalomból ezt mondta róla: “az isteni kegyelemtől Magyarországnak adott providenciális államférfiú”.

Kormányzása kezdetén a dualista rendszer s benne Magyarország egyenrangúságának megszilárdításán, a polgári államrend kiépítésén munkálkodott. A miniszterelnöki kinevezés általános örömét még jobban fokozta a koronázás 1867. június 8-án, amikor az esztergomi érsekkel együtt Budán megkoronázta I. Ferenc József királyt. Ez a tény fényesen bizonyította a korona és a nemzet közt való belső viszony helyreállítását.

Munkáját nehezítette, hogy mint kormányelnök nem volt egyúttal pártvezér is, az országgyűlésben továbbra is Deák Ferenc tekintélye maradt az uralkodó. Nagy szüksége volt határozottságára a kiegyezést hazafias aggodalmakból megtámadó körök ellen. Ezért a belügyek vezetését minisztertársainak engedte át, ő maga a katonai ügyekre és a külügyi helyzetre fordította figyelmét.

Fontos szerepe volt a horvát-magyar kiegyezés létrejöttében (1868.), a nemzetiségi és véderőtörvény megalkotásában, a korlátozott önállóságot élvező magyar honvédség megteremtésében, mivel a miniszterelnöki tisztség mellett Magyarország honvédelmi minisztere is volt.

A határőrvidék feloszlatásával elérte, hogy ezek a területek is a magyar kormány fennhatósága alá kerüljenek. Miniszterelnöksége alatt vetették meg a modern polgári államrendszer alapjait, ezen időszak alatt fogadta el az országgyűlés a polgári törvénykezési rendtartás és a kötelező elemi oktatás bevezetését (1868.), a Legfőbb Állami Számvevőszék felállítását (1870.), az igazságszolgáltatás különválasztását a közigazgatástól (1869.) és az európai viszonylatban is egyedülálló nemzetiségi törvényt.

Részt vett K. Hohenwart osztrák külügyminiszter megbuktatásában, aki a cseh érdekek mellett az Osztrák Magyar Monarchia föderalisztikus átalakítását tervezte, és az ő helyébe, mint a monarchia közös külügyi- és a császári háznak minisztere került (1871-1879.), közben 1871-72. és 1876. június-augusztus között közös pénzügyminiszter is volt. A monarchia e vezető pozíciójában most alkalma volt saját politikai felfogásának közvetlen érvényre juttatásában. A külügyek vezetésében beállt változást külsőleg is jelezte, a magyar álláspontnak megfelelően a kancellári nevet nem viselte, hanem közös külügyminiszternek nevezte magát.

Õ volt, aki a kettős monarchia nemzetközi politikájában új célokat tűzött ki és a dualisztikus nagyhatalmat földrajzi és megváltozott világpolitikai helyzetének megfelelő útra terelte.

Kormányra jutásakor a monarchia teljesen izolálva volt Európa nagyhatalmai között.
Különös célja volt baráti, majd szövetségi viszonyba lépni az új német császársággal, melynek kancellárjával, Bismarck herceggel bensőséges barátságot kötött. Eleinte elfogadta és ápolta a régi szent szövetség nyomán keletkezett úgynevezett három-császár-szövetséget (Ausztria-Magyarország, Németország és Oroszország), de a Magyarországon tapasztalt hangulat hatása alatt, legfőképpen az orosz politikának a keleti kérdésben tanúsított magatartása miatt, 1875-ben szakított az orosz kormánnyal. A monarchia az orosz-török háborúban semleges maradt, bár a magyar közvélemény nagyon sürgette a háborút Oroszország ellen.

Az 1878-as berlini kongresszus összehívása és megtartása Andrássy Gyula külpolitikai tevékenységének legkiemelkedőbb eseménye volt. Mint a monarchia első megbízottja olyan tanácskozásokon, melyeken Bismarck, Gorcsakov, Beaconsfield lord vettek részt, nemcsak kitűnően állta meg a helyét, hanem képes is volt álláspontjának érvényt szerezni. Itt kapta, mint a nagyhatalmak mandatariusa, Bosznia és Hercegovina megszállásának megbízatását, hogy a magyar határok közelében egy állandó forradalmi tűzhelyet eloltson, és hogy a monarchia megvesse lábát a Balkán-félszigeten. A megszállás okozta pénz- és véráldozat miatt erős támadások érték, melyek megérlelték elhatározását, hogy lemondjon.

Elbocsátását 1879. október 8-án kapta meg, egy nappal korábban aláírva életének, a kiegyezés után kétségtelenül legnagyobb műve okiratát, a német birodalommal való szerződést. Ez a szerződés méltán foglal helyet a kiegyezés mellett, a kiegyezés a monarchia belső nyugalmát biztosította, a szerződés pedig a külső politikájában szerzett szilárd alapot.

Visszavonulása után sem szűnt meg közügyekkel foglalkozni, féltékenyen őrizte a kiegyezés sérthetetlenségét.

1889.-től kínzó betegsége mindjobban erőt vett rajta, de még megérte népszerűségének visszatérését és tapasztalta a részvétet, amellyel az egész ország kísérte hosszas betegségének fázisait. A tőketerebesi kastélyparkban álló mauzóleumban nyugszik feleségével együtt.

HunHír.Hu