Egyeseknek csak arra a kis piros füzetre futotta az átkosban. Érte is sokat kellett talpalni, hajbókolni, sorban állni. Ez volt a Kádár-rendszer mézesmadzagja, az úgynevezett baráti országokra érvényes szocialista útlevél. Mi mást tehetett az, aki egy kis szabadságra vágyott a gulyáskommunizmusban? Bepakolt egy szimatszatyorba, felült a vonatra. Útközben összeveszett a határőrökkel, leszállt Pozsonyban sörért, s ha Isten is úgy akarta, végre megérkezhetett Lengyelországba.

Mindig nevethetnékem támad, ha a magukat kommunistaellenes ellenállóknak mondott középkorúak arra hivatkoznak, hogy ők a hetvenes, nyolcvanas években már a fejlett nyugaton tanulták a demokráciát. Ezek a hölgyek és urak nagy liberális tobzódásukban elfeledkeznek arról, hogy nyugatra jutni kegy és adomány volt abban az időben. Úgyhogy aki mondjuk ’81-ben legálisan kijutva szívta a marihuánás cigarettát az amszterdami Dam téren, az az én szememben valamilyen szinten már a rendszer elfogadottjának számít. Mikor beadtam, hogy kéket szeretnék, s nem pirosat, és azt írtam a papírra, hogy kalandvágy, jött a hidegzuhany: az Ön kiutazása sérti a közérdeket.

Nem tudom mit sértettem, hiszen nem üzemeltettem titkos nyomdát, bölcs fórumokon sem hirdettem maoista észlények átvonatkoztatott tételeit, csupán egyes műintézmények látogatása után kicsit hangosabban és szabadabban szóltam bele az éjszakába. Azok a szavak, azok a gondolatok, amelyek nem vörös talpat nyaltak, hanem legfeljebb beleszúrtak egy kis tüskét, már elegek voltak megbélyegeztetésemhez. Maradjon csak itthon, nehogy tovább fertőződjön, de hát, ha annyira menni akar, akkor elengedjük Csehszlovákiába, vagy az NDK-ba – gondolták a rend szigorú őrei, és szűkös kis csomaggal, benne piros-fehér-zöld zászlóval útnak indulhattam.

Minek a zászló, kérdezhetnénk, hiszen a szocialista blokkban az egyeduralkodó vörös szín volt a divat. Kellett a zászló, hogy ott, ahova megérkezem tudják az emberek, hogy ki vagyok. Akkor még élt a hagyományos lengyel-magyar barátság, a piros-fehér-zöld zászlós pakkal ácsorgó előtt füstölve fékeztek a teherautók, hogy szélesre tárják a vándor előtt ezt a mienkéhez hasonlóan sokat szenvedett országot. Mert nem érdekelt a Trianon csinálta mesterséges államalakulat, Csehszlovákia, és fájdalmas volt az elhallgattatott magyar szó. A kettészakított németek is kevésbé izgattak, de a lengyeleknél kimutathatóan érződtek a közös gyökerek.

Mert a zászló segített. Színe piros-fehér-zöld volt, s a krakkói utcán botorkáló részeg egy pillanatra meghökkent, aztán nyakamba borult. Körbejárt a vodkás üveg, egyszerre elszállt az agyat bomlasztó köd, s milyen jó volt a lengyel ismeretlennel köpködve szidni a ruszkikat. Az elnyomott népek elnyomott fiai megtalálták azokat az emberi fortélyokat, amelyekkel fügét mutathattak a szovjet medvének és az itthoni talpnyalóiknak. Nyájmeleg és szimpátia első látásra a rejtett tankok árnyékában. Szállások az apácáknál, a mindenhonnan áradó melegség és baráti üdvözlések, a Krakkó felöl mindenhova kirajzolt közös lengyel-magyar stoppos kolóniák. A Wavelben Hedwig szelleme, annak a királynak a lányáé, akinek idejében három tenger mosta partjainkat.

Az emlékműnél megint csak a zászlók. Pirosak, fehérek, zöldek, kopottak, kicsik, vagy csak szalagocskák. Zászló, amely segédeszköz volt az úton, hogy a stoppost hamarabb felvegyék, zászló, amelyből az ember önkéntelenül leszakított egy darabot, hogy a magyar királylányhoz vigye. Mert ott, akkor, jó volt magyarnak lenni. Vodkába áztatott kenyérrel etetni a galambokat Krakkó főterén, hallgatni az átlőtt torkú nyilast, s virágokat fűzni a krakkói lányok hajába. Cseh Tamás dalokat kurjongatni az éjszakába, aztán élvezni a dzsesszt, a szőke hajú énekesnőt, s úgy érezni, hogy itt is van otthon. Erre a felismerésre a szabadságvágy késztetett, amikor az ember megtalálta azokat, akik szülőföldjétől több száz kilométerre hasonló cipőben jártak. A közös ellenfél, a szovjet, a szabadabb hang, hogy nem figyelnek annyira a kocsmákban, s hogy mondhatsz bármit, úgysem értik meg. Persze nem is kellett szólni, árulkodtak a mozdulatok. Nemzetköziek és egyértelműek voltak azok a jelek, amelyeket a magyar vándorok és a hazafias, vallásos szellemű lengyel ifjak a szocialista országok megítéléséhez használtak.

Most is áll a krakkói vár, Hedwig szelleme is ott jár az ódon falak között, de megváltozott a világ és a hangulat. Már nem esnek hasra előtted, ha megtudják, hogy honnan jöttél, hiszen ők is az unióba botlottak. Most már Coca-Cola reklám tornyosul a jó kis dzsesszklubok felett, a fogyasztói tömeg az időt fogyasztja rohamléptekkel. A sétányon árulják még az igazi lengyel cukorkát, de nem olajos halat, hanem mexikói steaket kínálnak a valaha viaszos vászonnal borított kocsmaasztalokon. Sycovban akkor csak Vodka volt és ruszli, tíz haldarab, tíz pohár, és már nem is tudom, hogyan jutottam Varsóba.

Krakkóban az emlékezés marad, a Rynek régi-új képei, a régi emberek, régi barátok és az elfutott idő feletti nosztalgiázás. S. már Münchenben él, hiszen sikeresen átjutott a drótakadályon. P. nem bírta a változásokat, nem bírta kivárni az új időt, s elunván az állandó megaláztatásokat, boroshordóba dugta fejét. Akkor remény volt, hogy talán egyszer megváltozik minden, hogy mindenhonnan hazamennek a katonák, felhúzzák a sorompókat, és egész Európa szeret.

Most idegen vagyok Krakkóban, mint ahogy idegen vagyok Európa más részén is. A miénk volt részeken uralkodók származásom miatt gyűlölnek, a Lajtától nyugatra élők hasonlók miatt tartanak másodrendű emberi lénynek. Mert piros-fehér-zöld a zászló, és ez a három szín csak a Kárpát-medence bizonyos részein ad nekem zöld utat.

Megváltoztál édes Krakkó, de most is szeretlek. Hedwigért, a zászlóért, azért a múltért, amelyben úgy lehettem magyar, hogy saját népemből származók taszítottak Uralon túli megfontolásból a padlóra. Mert akkor itt KISZ volt, meg ifjú gárda, meg egyéb ilyen torzszülemények, ahová elég sokan beolvadtak. Mert nem kaptak otthonról egy olyan pluszt, hogy ne élj soha másképpen, mint az irredenta nagypapa.

Szeretlek édes Krakkó, mert ott találkozhattam olyanokkal, akik piros-fehér-zölddel tűntek el az éjszakában, s most nem verik a mellüket, hogy holmi nyugati segédlettel micsoda nagy ellenállók voltak. Szeretlek édes Krakkó, azokért a hosszú hajú fiúkért és lányokért, akik a szabadságot akarták, és szívükben hordtak egy nagy piros-fehér-zöld darabot. Sokan huligánoknak nevezték őket idehaza, mert kiváltak a vörös, majd rózsaszín ködből, s nem akarták elfogadni azokat az idióta szólamokat, amelyeket sulykoltak beléjük világszabadságról, mechanizmusról, a szocialista társadalom nagyszerűségéről. Szeretlek édes Krakkó azokért a hosszú hajú lányokért és fiúkért, akik, ha otthon nem is, de nálad megértették, mit jelent az, hogy magyar.

Ha keseredik a szájíz, nem ugyanolyan baráti a jelen, mint amilyen a múltban, akkor már tényleg csak a hit marad. A fekete asszony vár a kolostorban, hogy több évszázados mosolyával figyelmeztessen az idő relativitására. Mit számít tíz év vagy húsz, akkor, amikor az a mosoly örök. Mit számít tíz vagy húsz év akkor, ha ugyanúgy jönnek a sorsüldözöttek, a megváltást keresők, a szabadságra vágyók. A nyolcvanas évek közepén Lengyelországban is más fuvallatok lengedeztek. Megjelent Solidarnosc, hogy szakszervezetként megfogalmazza a nép elégedetlenségét a megszállókkal és a hatalmon lévő rendszerrel. Megjelentek a magyar hippik is, hogy szereteteszményüket kibővítsék egy kis politikával. Mert akkor már jó volt úgy menni Lengyelországba, hogy értük, mellettük, s ugyanakkor magunkért is tehetünk valamit.

A fekete asszony a karján lévő gyermekkel csak nézte az elé járulókat, őrködött a hatalmas tömeg fölött. A chestochowai kolostor fekete madonnája egy pillanatra könnyezett. Gumibotos rendőrök néztek szembe a rendszer ellen vallási köntösben fellépőkkel. Álltam a tömegben, amikor az egyik gumibotos fegyvert fogott a Szolidaritás jelszavát nagyon hangosan kiabáló lányra. A másik odaugrott, s mint abban a Magyarországon is vetített külföldi filmben, virágcsokrot dugott a fegyver elé. A virág, a természet győzedelmeskedett a természetellenes megszállás felett. A kolostorban most is imádkoznak. Lehet, hogy nem a lengyel-magyar barátságért, hanem a gyógyulásáért, de él a hit, a lengyelek ősi, példaként is szolgáló hite. Megmaradni olyannak, amelyet gyermekkorukban megtanultak. Mert ott a többségnél a hit határozta meg a gyermekkort.

A fekete madonna most pihen. Előtte sűrű dróthálókon a zarándokok ajándékai, eldobott mankók, jelvények, szalagok. S ott, a dróthálón megint csak ott egy háromszínű textildarab. A zászló a fekete asszonynál, a piros-fehér-zöld textildarab.

G. Kirkovits István