Az ókori hatalmasságok kenyérrel és cirkusszal kívánták elejét venni a nép lázongásának. Az ott jól bevált taktika azóta is érvényes, csak tartalmában mára kissé átalakult. A cirkusz csak hagyján, de a kenyérjuttatással már gondok jelentkezhetnek. Mindezekről mi is meggyőzőhetünk, ha felkeressük a társasági lét régi-új fórumát, a vásárcsarnokot. Legyen az műemlék jellegű építmény, szabadban létesített alkalmi elárusítóhely, ahol adni és kapni lehet, ott megjelenik a nagyérdemű közönség. S ha húzza a kezét a cekker, s megáll egy pillanatra pihenni, az esetek többségében azt sem mulasztja el, hogy megossza aktuális problémáit a hozzá hasonló cipekedőkkel.

A beavatottak szerint legjobb időpont a vásárlásra a csarnok nyitása után néhány perc. A hétköznapi munkában elfáradottak többsége ilyenkor még az igazat álmát alussza, és az a pár bátor önmegtartóztató, aki hajnalok hajnalán bevásárolni akar, nem találkozik tumultussal. Komótosan válogathat az élelmiszerüzletek kínálatából, s mire a kosárba kerül a tej, kenyér és más alapvető élelmiszer, arra már a kofák, a zöldségesek és még a savanyúkáposzta-készítők is kinyitják standjukat.

Az ember, ha már tudja, hogy van nála birtokolnivaló, lazítja a tempót, és több időt szentel a nézegetésnek, a válogatásnak, és az olcsóbb áru felkutatásának. Igaz, túl sokat nem tud megtakarítani akkor sem, ha többször is végigjárja a csarnokot, s összehasonlító számolásokat végez, mert a krumpli, a gyökér, vagy a déligyümölcs párforintos eltéréssel ugyan, de csaknem mindenütt árszinten mozog.

Az európai uniós csinnadratta közepette a csarnokban is látszik, hogy valami nincs rendben a tájékoztatással. A spontán EU-szkeptikusok is ennek tudják be, hogy a csatlakozás árnyoldalai felől közelítik meg a kérdéseket. A kistermelő aggódik, mert nem tudja, hogy lesz-e standja, írnak-e elő szigorú követnivalókat a konyhakertre, s talán a vágott virághoz is minőségigazolási okmány szükségeltetik. Aki erők-mezők kincsét kínálja a piacon kutakodóknak, tart attól is, hogy nemcsak a közterület-felügyelők, hanem az uniós ellenőrök is lecsapnak rá, és az idők multával majd a nagy egységes nemzetközi pénznemben kell kifizetnie a bírságot.

Aztán dilemmában vannak azok is, akik a háztáji gazdaságok állati eredetű termékeit árusítják, hiszen nem tudni, árulható lesz-e mondjuk a frissen fejt kecsketej. A kistermelő éjjel falanszterről álmodik, és lázas izzadtság közepette olyan torz képek futnak át agyán, hogy a napsütötte földön komor fóliafalanszterek alatt kockaparadicsomok, negyedtégla paprikák, és meghatározott méretű újhagymák keletkeznek a robotgép-sorokon.

A fejkendős néni félti a mákot és a diót, mert igaz, hogy köztéri plakátokról ránevet a mákos guba, azt még nem tudni valójában, miként lesz majd az unióban ennek a közkedvelt növénynek a magyarországi forgalmazása. Aztán az is lehet, hogy a diót csak úgy nem lehet leverni a fáról, fölszedni az avarból, hiszen ez így nem technikakonform, s Brüsszelből behozott elektromos teleszkópos dióverő szükségeltetik a csonthéjas gyümölcs szüreteléséhez. A parasztember félti a tokaszalonnát, a házias ízekkel operáló kisüzem tulajdonosa többmilliós nagyságrendű higiéniai és technológiai berendezések kényszerű beszerzéséről beszél, a mézpörgető pedig nem akar kartellba tömörülni.

A vásárcsarnokban többgenerációs kereskedők tevékenykednek, akiknek hangulatán meglátszik, hogy már régen véget ért az úgynevezett zöldségesvilág, s az országba behatoló multik térnyerése erőteljesen befolyásolta ezt a speciális magyar értékesítési formát. Kmetty Ágoston főkofa, a KISOSZ budapesti szervezetének és a Kofakamara elnökeként is nehezményezi a multicégek beszerzési ár alatti értékesítési gyakorlatát. Úgy tűnik, a mamutcégek nyomulása egyformán hátrányos őstermelőre és kiskereskedőre egyaránt, és ez a tény szül egy cinkos összekacsintást a földjén robotoló, és annak termékét kisboltos szinten értékesítő között. Kmetty nehezményezi, hogy a külföldi cégek hatalmas kedvezményeket kapnak, és öt év elteltével megváltoztatják az elárusítóláncok cégneveit, és innentől kezdve újra ketyeg a kedvezmény.
Az összadó-jóváírás 80 százalékát a multik kapják, a sarki fűszeresnek körülbelül egy százalék jut. A beszerzési ár alatti értékesítés lehet, hogy megmozgatja a tömegeket, de arról elfeledkezik az átlag földi halandó, hogy más formában ugyan, de ezért az árleszállításért mégiscsak rajta csattan az ostor. Kmetty szerint az alacsony árakat kínáló ebben az esetben is áfát igényel vissza és természetesen megilletik az adókedvezmények is.

A kofakamara elnöke felvállalja a kistermelő érdekvédelmét is, akinek mondjuk a multicég képviselője a szállítástól számított 90 nap múlva rendezi számláját. Utólag aztán olyan kifogást emel, amilyet akar, s ha azt mondja, hogy az átvett termék fele romlott volt, s ennek árát nem tudja odaadni, ez kész ténymegállapítás és punktum. A beszállítónak egy csomó pluszköltséget kell kigazdálkodnia, hogy terméke felkerüljön a multipultra, embert kell állítania a feltöltéshez, és rendszeres akciózásra is rá van szorítva. A kistermelő örökös fenyegetettségben él, hogy csak akkor veszik át áruját, ha valamilyen csoportosulásokba tömörül, s lehet, hogy a legeslegújabbkori téeszesítés előtt állunk. Attól is retteg, hogy nem tud megfelelni az EU-szabványoknak, pedig ezt a kérdést éppúgy meg lehet oldani, mint a gordiuszi csomót. Kmetty Ágoston főkofa szerint a görbe uborka a reszelő alatt kiegyenesedik, és a harmadosztályú paradicsom, a repedt retek is éppolyan ízletes, mint a sérülésmentes példány.

A vásárcsarnokbeli kereskedők azért kicsik, mert bérleményük, ahol tevékenykednek is általában kicsi helyiség. Bérlemény, tehát nem saját tulajdon, így erre nem kaphatnak kölcsönt, saját erőből finanszírozhatják az esetleges felújításokat. 2004. január elsejétől kormányrendelet alapján bármikor, bármilyen indoklás nélkül felmondhatnak a bérleményes üzletek vezetőinek, kártalanítás nélkül egy év felmondási idővel. Kmetty arra is felhívja a figyelmet: az a pénz is elveszhet, amit saját erőből, banki hitelből invesztáltak a jobb körülmények kialakítására, így az egész családi vállalkozás a csőd felé szédeleghet.

A jól hangzó ígéretekkel szemben, a háború utáni időszak rémképe lebeg az emberek lelki szemei előtt, hiszen a kiskereskedők, a kisbolt-tulajdonosok újabb államosítás elé néznek. Az emberek közül sokan nemcsak vásárolni, hanem enni, inni beszélgetni is a csarnokba járnak. Megfordul itt tehát mindenki, szinte a társadalom minden rétege, nem beszélve a mélázó, bambuló, vagy éppen gesztikuláló és hangoskodó turistáról. A csarnok egyik színfoltja az angol nevet választott, jelenleg hajléktalanként funkcionáló fiatalember, a kommersz italféleségek megszüntetésétől retteg a csatlakozással kapcsolatosan. A kisnyugdíjas Béla bácsi pedig már most a körömpörkölt uniós tiltásától tart. A virágárus néni, aki felnőtt fiával kínálja titokban a kertek ékét, a mellékkereset befagyasztásától kímélné meg magát.

Ha kevesebb lesz a pénz, jobban beosztják a kicsit is, és nem lehet majd túladni azokon a régiségeknek mondott kincseken, mint borosüveg vagy kekszes fémdobozka, ami még összeszedhető a falusi padlásokon. Mert most még jó csomagolóanyag a pókháló, de mi lesz ha az egykori kacathoz is csomagológyárat rendszeresítenének.

2003. március 7.

Képalá:
1. Kmetty Ágoston szerint a reszelővel EU-konform lehet a görbe uborka
2. Hej, mostan csarnok igazán a csarnok
3. Most még kapható a mák és a dió
4. Közép-Európa egyik legszebb vásárcsarnoka

G. Kirkovits István