Ó, hová tűntek azok a régi szép idők, amikor a hiánygazdaságos hazánkból a Lajtán túlra ruccantunk át egy kis nyugati fogyasztási kultúráért. Az idehaza is roskadozó boltok lassan feleslegessé tették a Milka csokoládés határturizmust, és márkás tornacipőért sem kell a szomszédba utazgatni. Mégis megváltozni látszik ez az állapot, hiszen ismét kereskedelmi célpont lett a nyugat, csakhogy más megközelítésből, mint a vörös ködös világban. Főleg a nyugati határszélen jár jól az a honpolgár, aki autóba vágja magát, vagy felül a biciklire, és Őrvidéken ejt meg egy nagy bevásárlást.

A négy keréken száguldozó még magával az utazással is jobban jár, mert csodák csodája Burgenladban a hazainál olcsóbb a benzin. Ennek függvényében az is természetes, hogy felsőruházati termékek, híradástechnikai eszközök és még az alapvető élelmiszerek is kevesebbet kóstálnak, mint idehaza. Lám-lám mégiscsak megmondjuk  veregethetnék büszkén mellüket a balga népet az unióba terelgetni akaró kanászok, csakhogy van egy kis bibi. A jelenlegi ausztriai átlagbérszintet csak jó pár év múlva érhetjük el, úgyhogy a kolbászból font kerítés illúziója éppúgy szétpukkad, mint a gazdasági csodára is ácsingózók álma, a 13 évvel ezelőtti rendszerváltáskor.

A legfrissebb számítások szerint körülbelül 30-40 eurót lehet megtakarítani azon vállalkozó szellemű nyugat-magyarországiaknak, akik nem a településükön is gombamód szaporodó magyar multiknál, hanem pár kilométerrel odébb, Ausztriában vásárolják meg a létfenntartáshoz és még egy kicsit többhöz is szükséges termékeket. A forint-euro átváltási arányát figyelembe véve ez 7-8 ezer forintot jelent. Tételesen lebontva a tejtermék, a hentesáru, és az édesség is olcsóbb odakint, mint nálunk, a klasszikus nyugati termékekről pedig ne is beszéljünk.

A kormány áldásos tevékenységének köszönhetően elértük azt is, hogy az osztrák benzinkutaknál 25-30 forinttal kevesebbet fizetünk a benzinért, és 50 forinttal olcsóbban jutunk hozzá a dízelolajhoz, mint akármelyik magyar töltőállomáson. Megfordulni látszik az is, hogy a sógorok nemcsak élelmiszerért, hanem ruhaneműért ruccantak át a trianoni határon, hiszen panaszkodnak a nyugati határmegyék butikosai is a megcsappanó forgalomra. Minek jöjjön ide divatosnak tűnő holmiért a burgenlandi gazda, mikor olcsóbban megveheti odahaza, és a minőség is jobb a magyarországinál. Mindezt alátámasztja, hogy vannak jó páran olyanok, akik már több éve Ausztriába járnak vásárolni a szélesebb speciális termékskála miatt.

Úgy hihetnők, hogy emberdömping van a burgenlandi települések nagyáruházaiban, s a fentiek miatt most vásárol boldog, boldogtalan. A hazainál olcsóbb osztrák áruházak most mégsem tudnak olyan bevételt produkálni, mint amikor a 80-as évek végén a magyarországi gorenje-turisták náluk váltották silány árucikkre a magyar devizatartalék egy részét. Azért nem, mert egyrészt nem jellemző tömeges nagyságrendben a magyarországi bevásárló-turizmus, másrészt viszont az ottaniaknak sem a vásárlókedvük csappant meg, hanem üresebb lett a pénztárcájuk.

Könnyen lehet ezt a tendenciát szemléltetni egy, a nálunk is ismert össznépi játékkal, a borítékos sorsjeggyel. Az euróra való átállás előtt a kaparós játékszer tíz osztrák schillingbe került. Akkori árfolyamon számítva ez 180 forintos magyar árat jelentett. Mind az osztrák, mind a magyar szerencsevadász viszont érzékelhette, hogy ugyanaz a sorsjegy egy euroért találhat gazdára. Ez ugyebár jóval több, mint kétszáz forint. És egy év alatt 60-70 forintot nem romlott a pénzünk.

Az osztrák bérek nem emelkedtek az ország uniós csatlakozása után olyan mértékben, hogy ezeket a kis többletköltségeket minden gond nélkül el lehessen viselni. Hogy az euroban mért árak a magyarországinál alacsonyabbak ez csupán azt jelenti számukra, hogy lehet mellőzni a bevásárló-turizmust. Viszont ettől még nem élnek jobban, és ezért is szinte általános a vélemény Őrvidék-szerte, hogy a hajdani Nagy-Magyarország lakói túl sokat nem profitáltak a nagy közös olvasztótégelyből.

Idehaza az uniópárti kész átverés show lelkes szereplői a munkaerőpiac megnyitásáról papolnak. Arról viszont elfeledkeznek, hogy másutt is meghatározott a munkaerő-kereslet. A Győr-Moson-Sopron megyéből naponta Ausztriába autózó egykori kereskedő, A. Zoltán mint újságkézbesítő keresi meg mindennapi betevőjét a történelmi kisvárosban. Saját bevallása szerint ezért a napi pár órás munkáért magyar pénzben 400 ezer forintot keres. Ez a sokak számára horribilisnek tűnő összeg odakinn egy gyenge fizetésnek számít, s azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az osztrákok többsége nem újságkihordó, pázsitlocsoló, vagy élelmiszerbolt-feltöltő kíván funkcionálni. Ugye az is igaz, hogy nincs szükség ugyanazon a területen egy helyett mondjuk 23 újságkihordóra.

Somogyi úr hosszú évek óta dolgozik az osztrák szomszédban markológép-kezelőként. Reggel négykor kel a határtól 24 kilométerre lévő otthonában és a határőr-ismeretségnek is köszönhetően reggel hétkor már munkába is állhat a burgenlandi építkezéseken. A nyolc órás munkaidő leteltével általában este hatkor már odahaza van. A többéves ausztriai legális munkaviszonyát jelzi a család anyagi helyzete: a két autó, a családi ház és annak komplett felszereltsége. Csakhogy ők négyen vannak a brigádban, három osztrák és egy magyar, de itt nem a nemzetiségi elosztás a fontos. A felvállalt munkákra pontosan elég a négy markológépes, többnek már nem tudnak munkalehetőséget biztosítani.

Ha a határközelben nincs munkaerő-kereslet, akkor a magyar dolgozó kénytelen tovább vándorolni. Úgy meg már nem éri meg, hogy odakint dolgozzon és fizessen albérletet, mert akkor semmit sem tud megtakarítani. Tehát lehet, hogy szabadon útra kelhet, érdeklődhet és szerencsés esetben vállalhat majd munkát az, aki nyugat-európában keresi a boldogulását, csakhogy úgy tűnik: a hiányszakmákat leszámítva erre nem nagyon lesz lehetőség.

Néhány szót a szolgáltatásokról. A megkérdezettek véleménye alapján a fogorvos, a szűcs, vagy az optikus még mindig olcsóbban dolgozik nálunk, mint osztrák kollegája, de ugye minden nap nem temetünk fogat, nem veszünk új szemüveget, s nem csináltatunk új nercbundát. Az euroszkepticizmus híveit megnyugtathatja igazságuk felől az is, amit egy határmenti szabóság vezetője mondott: korábban szinte nap mint nap jöttek az osztrák kuncsaftok, általában ruhát varrattak, vagy a Magyarországon vett nadrágokat, zakókat alakítatták méretre. Most ritkábban jönnek, más igénnyel. Új jelenség, hogy az osztrák is stoppoltat.

A vendéglátás területén a magyar vendéglősök a gyérülő forgalomra, és a megcsappant borravalóra panaszkodnak. Ha az osztrák korábban még adott is mondjuk tíz schilling borravalót, most már vacillál húsz eurocenten. A számok tükrében ez több mint száz forintos csökkenést jelent. Ugye senki sem csodálkozik azon, hogy van jó pár olyan kávéház, exkluzív vendéglő nálunk, ahol két kávéért, szódáért és némi aprósüteményért elkérnek ezer forintot. Az is jelent valamit, hogy például ennyibe kerül a fenti rendelés a szalonaki várkastély reprezentatív éttermében is. Az élő magyar történelmi múlt eme helyszínén még a téli időszakban is feltűnik egy-egy turista, s az is érdekes, hogy aki egyedüliként igénybe vette az üresen kongó étterem szolgáltatását az egy fiatal magyar pár volt.

2003. február 6.

Képalá

1. A szalónaki vár
2. Szebb napokat megélt nagy magyar vendéglő
3. Nincs kolbászból a kerítés
4. A magyarok inkább vásárolnak, mint emlékeznek

G. Kirkovits István