Nagy médiahátszéllel kezdődött meg az embervadász jeruzsálemi Simon Wiesenthal központ magyarországi akciója. A még élő náci bűnösök felkutatására vérdíjat tűztek ki, s telefonos forródrótot működtetnek az akció keretében. Megfogalmazásuk szerint nem a bosszúról, hanem az igazságról szól a történet, hiszen vezetőjük, Efraim Zuroff kijelentette: azt az elvet tartják szem előtt, hogy az idő múlása nem teszi ártatlanná a bűnösöket. A zsidó vezető azt is sejttetni engedte, hogy ezen tevékenységük leckét ad a magyar társdalomnak.

Szóval megint arról van szó, hogy egy idegen állam képviselője hazánkkal kapcsolatosan enyhén szólva elítélhető megállapításokat enged meg magának. Az elmúlt 13 év történései azt bizonyítják, hogy Magyarországon beindult a zsidó újjászületés, folytatódnak a kártérítések, épülnek-szépülnek a zsidó intézmények, közéleti helyek, és a társadalom szinte erején felül is azon van, hogy kedvében járjon zsidó származású honfitársainknak és a betelepülő idegeneknek.

De úgy látszik, mindez nem elég, az erkölcsi kapzsiság olyan mértékű, hogy mindent, de mindent be akar kebelezni, és hiába minden hazai erőfeszítés, továbbra is a bűnös nemzet hamis mítoszát kívánja fenntartani. Az egész holokauszt-história olyan szinten beárnyékolja már a magyar történelmet, hogy szinte a csapból is ez folyik, hiszen nem múlik el egy hét, hogy ne legyen valamilyen megemlékezés, gyertyagyújtás, vagy történelmi szimpózium.

Egy idegen állam intézménye magánnyomozást folytat Magyarországon állami asszisztálással, hogy az esetlegesen még megtalálható úgymond háborús bűnösöket, vagy az ilyen minőségben feljelentett személyeket megtalálja, s bírósági pereket kezdeményezzen. Itt a lecke, hogy majd ők eldöntik, hogyan tovább, azokat a bűnösöket, akik őket bántották, életkorra való tekintet nélkül törvényszék elé kell citálni, és természetesen elvárják a független magyar bíróság elmarasztaló ítéletét.

Wiesenthalék kutakodnak, vezetőjük megint parázsra térdepeltetné a magyar társadalmat, hogy beleégjen bűne, és nemzedékek érezzenek bűntudatot. Természetesen senki sem tagadja, hogy voltak olyanok, akik nem éppen kesztyűs kézzel bántak a zsidókkal, akik ölték, pusztították őket, de nem össztársadalmi jelenség volt az ő cselekedetük, s egy elenyésző számú kisebbség miatt egy nemzet nem viselheti a kollektív bűnösség súlyát. Mégis ez jut neki osztályrészül. A magyar társadalom nevében is elhangzott már számos bocsánatkérés a vészkorszaknak minősített időszak alatt előforduló cselekmények miatt, mert ugyebár magyarok voltak a bűnösök és zsidók az áldozatok. Ebben az esetben nagyon elkülönül a két kategória, de csak ebben az esetben. Ha a holokausztról van szó.

A zsidók egyszer sem kértek bocsánatot azért, hogy sokan közülük a patkánylázadásnak is nevezett magyarországi vörös terror prominensei voltak, a falvak megfélemlítői, az ártatlan parasztok gyilkosai. Ezek az emberek is elősegítették a trianoni területcsonkolást, az idegen katonacsizmák hazai földtaposását. Soha nem vártak megbocsátást azért, hogy ÁVO-s pribékek sokasága, nemzetveszítő politikusok kerültek ki soraikból talán a létszámukhoz képest magas arányban. Erről nem szabad beszélni, mert ha valaki ilyen húrokat penget, az ő megfogalmazásuk szerint már nyíltan antiszemita.

2004. július 13.

-hun-