Nyilvánosan fátylat borított a múltra a két rocksztár, s a megvádolt Vikidál Gyula őszintén beszélt a régi, sokak számára kellemetlen, megalázó időszakról. Ezzel ugyan nem lett vége a nagy feltárásoknak, hiszen vannak akik még többet szeretnének megismerni abból a korból, amikor a tűrt-tiltott világban jó pár embernek szinte minden lépését árgus szemekkel figyelte a hatalom.

Magyarország belépett az unióba, és most ennek a csatlakozási folyamatnak az előestéjén robbant a rockbomba, jobbára egy ultrabaloldali hetilap írásának köszönhetően. Nagyobb volt a füst és kevesebb a láng, és ezen speciális zenei életet és életformát érintő ügynökbotrány számos olyan kérdést is felvetett, amelyet nem nagyon akar senki sem megmagyarázni.

Nevezetesen arról van szó, hogy Vikidál Gyula személyében egy olyan ember került górcső alá, akit gyakorlatilag mindenki elfogad a jobboldalon. Az is igaz viszont, hogy nem volt kötelező a jelentősdi, csak hát nagyon úgy tűnik, hogy itt jóval többről van szó. Az egykor Fideszhez közelállónak mondott, mára teljesen világpolgár-szemléletűvé vált lap felpörgette a témát, és erre természetesen sokan ráharaptak az érintettek közül. A bűnösök és az áldozatok egyaránt.

Vikidált megtalálták, de már most is nyilvánvaló, hogy mások is voltak, akiknek még nálánál jobban is megeredt a nyelvük. A liberális holdudvarhoz tartozó érintetteknek nem nagyon akaródzik a beszéd, s a tényfeltáró újságírók sem nagyon szorgoskodnak abban, hogy mondjuk egy újlipótvárosi ügynököt találjanak. Pedig volt.

Megint a kérdés: miért kell szétszúzni egy illúziót, vagy legalábbis megpróbálni azt egy olyan időszakban, amikor az országot a régi letűnt rendszer prominense vezeti, és a balra hajló egykori ellenállók maguknak vindikálják az akkori lázadást. Nos, több mint valószínű, azért indult be a 70-80-as évek rockmozgalmát beárnyékoló ügynöktörténet, mert az akkori csinált sztárokat és a gulyáskommunista slágergyárosokat leszámítva, a rock mint zenei és életmódmozgalom a rendszerváltás egyik kulturális előkészítője volt, sőt csírájában már hordozta a később százezreket megérintő hazafias szemléletet.

Jeles képviselői és azok az igazi rajongók, akik nem KISZ-ben és pártban gondolkodtak, öltözetükkel, viselkedésükkel, hajviseletükkel megbotránkoztatták az akkori kommunistákat, és talán még a kor szelleme függvényében az igazságukat magukba fojtó antikommunistákat is, mindenesetre látványosan demonstrálták, hogy semmilyen formában sem értenek egyet az országvezetéssel a Szovjetunió teljes körű kiszolgálásával. Ezek a fiatalok úgy éltek, ahogyan Cseh Tamás megénekelte: fiatalon kiszabadulva a szülői házból, albérletekben meghúzódva. Minden szabad percüket egy olyan közösségben töltötték, ahol az imádott rockzene és a kritikus politikai megnyilvánulások voltak hangsúlyosak.

Ahogy az igazi, úgymond külvárosi zenekarok szövegvilágában megjelent a társadalomkritika, és a Honfoglalás című szvit már a magyar múlt megismerésének fontosságát hangsúlyozta, úgy bizonyos körökben is látványosan megindult az ellenállás a uralkodó eszmékkel szemben, csakhogy kinyúlt pulóveres, szakállas, fényes ülepű nadrágos képviselői balról támadtak, és titkos tanácskozásaikon már akkor egyenlőségjelet tettek a Horthy-korszak és a Kádár-éra közé.

A rockerek nagy része legfeljebb csak az otthonról hozott ismeretanyagból töltekezve alkothatott képet Trianonról, a két háború közötti időszakról, a visszacsatolásról, és fő céltáblája a gyűlölt kommunista uralom volt, amelyet nyugatról származó ideák, viselkedés- és megjelenésformák segítségével bírált. A szíve csücskében azonban ott volt az igény egy megváltoztatandó világ iránt olyan megközelítésből, hogy Magyarországon piros-fehér-zöldben akarta látni a világot, és a 48-as ifjak példáján lelkesülve öltött kokárdát 72-ben, 73-ban és 74-ben, a véres rendőrattakok idején.

Ezek a fiatalok nem az új baloldal farizeusai voltak, noha soka közülük ismerték a vasfüggönyön átszálló ezen eszméket, nem a kozmopolita világtanokat hirdették, a nyugati életformában csupán a megtestesült országúti szabadságot látták. Voltak, akik azért mentek szovjet-magyar meccsre, noha nem érdekelte őket a foci, mert ott legalább lehetett lobogtatni a zászlót és lehetett üvöltve szidni a ruszkikat. Nem angol-francia újbalos filozófus-politológus eszméket hirdettek, de nem is volt szerencséjük, ha egy jól sikerült este után körbefogta őket a rendőrség, mert a lógópulóveresek többségével ellentétben az ő szüleik nem a rendszer elnyomó apparátusához tartoztak. Őket is megfigyelték, közülük is soknak derékba törték az életét. Ők nem tudták elővirítani a felmenők munkásparaszt érdemrendjét, és az ő apukájuk nem szólhatott oda Kádár elvtársnak a tékozló ifjú érdekében.

Azzal tehát, hogy a rockvilágot is egy olyan közösségnek tüntetik fel most, ahol a besúgás, a rendszerszolgálat megfelelő szinteken meghatározó volt, ennek a már említett hazafias mozgalomnak a máig elevenen élő képét akarják darabokra törni. Alátámasztva, hogy csak a balról változást akarók voltak az igazi rendszerellenesek, azok, akik már akkor is a kozmopolitizmust hirdették, amikor erre idehaza még nemigen volt vevő.

Érdekes, hogy reflektorfénybe és teljesen pozitív megvilágításba kerültek olyan zenekarok, amelyek most is a liberális körök holdudvarába tartoznak, s ez a botrány is csak arra volt jó, hogy ezeket a rockerek által el nem fogadott bandákat is a rendszerváltozás bajnokaiként tüntessék fel.

Aztán ott az elhallgatás. Az anarchista punkbandák magyarországi ősei 20-25 év után megdicsőülnek, de azt elhallgatják, hogy a 80-as évek közepén már léteztek és muzsikáltak olyan rockegyüttesek, amelyek bizony a turulmadárról, Trianonról, a haza szeretetéről, vagy a csodaszarvasról énekeltek.

A tömegkommunikációs csatornákon folyik a Kádár-éra teljes rehabilitációja, most is közkedvelt vendégek azok a tánczenészek és táncdalénekesek, akik akkor bugyuta szerzeményekkel valójában a szocialista ideológiát szolgálták, és legalább annyira ellenségei voltak a szókimondó rockbandáknak, mint a hivatalos hatalom. Egyszer és mindenkorra tudomásul kell venni, a rockmozgalom számos képviselője és a rajongók több tízezres tábora éppúgy elutasította az akkori kultúrgagyit, annak kiszolgálóit, mint az akkori rendszert.
Amikor a Királydombon belehasított az éjbe Koppány dala, és a 45 utáni időszakban először loboghatott önmagában, s nem a vörös rongy társaságában a piros-fehér-zöld zászló, akkor a rockopera bizonyos sugallatai ellenére is könnyező szemű emberek töltötték meg a teret. Végre nyíltan örülhettek annak, hogy magyarok.

2004. április 27.

G. Kirkovits István