Városi kutyasétáltatáskor elengedhetetlen, hogy – piszkítás esetére – a gazdánál kéznél legyen valami zacskóféle. Az ember, ha szükségét érzi -fejlett intelligenciaszintjét alapul véve – tartja magát az írt és íratlan szabályokhoz, és az erre legalkalmasabb helyen adja ki magából természetes biológiai folyamatának termékét.

Budapest egyes elemei ezzel szemben, különféle karitatív szervezetek bizalmát élvezve, “szalmaszálba” kapaszkodva, hajlékony hajléktalansággal ott végzik dolgukat, ahol utoléri őket végtermékük szorítása. Mit tehet az ember, akit az Isten napvilággal áldott meg? Ezen kiváltságot félretaszítja, s álmot idézve becsukja szemét. Nem menekülés ez, inkább szemérmesség.

Fedél nélkül ugrálnak elénk az utcán nők és férfiak, előbb kedvesen, majd egyre erőszakosabban tukmálva ránk árujukat. Nem kérünk, köszönjük, nem, igazán, most inkább mennénk tovább. Szokott útvonalunkat fel nem adva minden nap próbálkozunk. Vajon ma, legalább ma, ugye ma békén hagynak? Határozott lépésekkel, fejünket már szigorúra véve sietünk, munkába indulunk. Egy, a belvárosba bejelentkezett lakos élősködőkkel teli testével szinte a semmiből előttünk terem. Az előbb még guggolt. Potenciális adományozót látva ő is dolgozni siet, felkapja a földről áruját, s ami rajta van, az nem hópehely…

-neva-