Balga gondolat azt hinni, hogy a csonka országra rázúdított kultúrmocsok nem folyik át a jelenlegi határokon. A tömegkommunikáció káros vonulata átsuhan a Királyhágón, s nem akadály előtte a fenséges Hargita. Azok, akik ott élnek, összeszorult szívvel és a hittel őrzött reménnyel észre sem veszik, hogy az ötödik hatalmi ág milyen mélységben mérgezheti meg gondolataikat. A Kárpát-medence leszűkített közepére jellemző internacionalista, globalista áradat próbálja elmosni a meglévő ősi kultúrát, a csodás harmóniavilágot, és megváltoztatni az emberek mentalitását. Mi, akik idehaza is elutasítjuk ezt, s azt szeretnénk, hogy odahaza is így legyen, egyet tehetünk. Segítjük, támogatjuk azokat, akik önzetlenül, a sajátjukból vettel kelnek útra, hogy a szó és a zene segítségével vigyázzák a lángot, és melegítsék a székely szívet. Az Ismerős Arcok elnevezésű blues-rock formáció két nagysikerű, szívre-lélekre ható koncertet adott a Nagy-Magyarország keleti szegletén.

“Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak”  énekli Nyerges Attila, a zenekar frontembere az Ismerős Arcok legújabb, Egy a hazánk című lemezén. A jelszó adta hangulat köszön vissza az úton, a koncerteken. Menni kell, mert vár a Székelyföld. Pár jó magyar hazafi úgy gondolja, hogy tarisznyájában a kézzel fogható mellett olyasmit is visz, amivel talán felrázhatja, megsirathatja a külső hatásoktól sújtott ottani embereket. Mert lehet berakni a túrakocsiba sót és kenyeret, lehet inni áldomást egy-egy találkozás örömére, de a felemelő az, amikor együtt örül és együtt vigad a magyar. A kor kihívásainak megfelelően kedvelt rockzenei irányzatok már régóta összekötő kapocsként funkcionálnak a megcsonkított ország gúnyhatárokkal szétdarabolt területein, és most is szólnak a dalok a szélben, amelyeket ismerősként hoztak már magukkal az Ismerős Arcok.

Az út mindig arra jó, hogy kiderüljön, valójában ki a barát, ki az ellenség, ki beszél a levegőbe, és ki gondolja azt, amit hirdet. Egy gépkocsi utasterében összezárva 5-6 ember között előjön a súrlódás, a nézetkülönbség, ha valami hibádzik az alapokkal, de most az a csoda is bekövetkezik, amelyet kevesen élhetünk meg átmosott és felgyorsított korunkban. A vándorok értik egymás nyelvét, figyelnek egymásra, spontán érvényesül a demokrácia, mert közös az akarat. Egy a szívvel  ahogy mondta Wass Albert , s szelleme végigkísér a Királyhágón, a havasok alján, a székely anyavárosban, és Magyarország egyik legkeletibb szegletén. Itt van a dobos, Kovacsik Tamás, a mindenre fogékony, az őszinte tudást szomjazó ifjú, a melegszívű, érzékeny gitáros, Práder Vilmos, a visszafogott bölcsesség, a basszusgitáros Galambos Nándor, és Nyerges Attila, a szót kimondó, az üzenetet hordó, a barátságot közvetítő. Itt van Silló Ernő is, az Erdélyt ismertető udvarhelyi kopjafarajzoló, és Lóca, a szervező, Zolika, a gyors, ügyes, jólelkű sofőr.

Aztán már a koncert, az első, ott Udvarhelyen, ahol szól a dal tanácsnoknak, motorosnak, tinédzsernek és idősebb korúnak. Attila énekli azokat a számokat, amelyek a székelyekért és a székelyeknek íródtak, azok a dalok, amelyek kis hazánkban is jelzésértékűek. Hogy ne gondolja senki románnak azt, aki hozzánk eljön, ne féltse tőle kenyerét és életterét, hanem bátorítsa, hogy visszatérhessen és megmaradhasson szülőföldjén.

Előkerül a magyar zászló, hullámzik a tömeg, s nem engedik le a színpadról a zenekart. Ráadás, ráadást követ, és amikor már tényleg megáll az idő, a színpadra lép egy székely kisgyerek. Sebők Huba vékony gyermekhangján combjához szorított kézzel szavalja a döbbent csendben a legszentebb imát: a Himnuszt.

Az ölelések, a kézfogások, a vállveregetések után másnap a csendes emlékezésé, tiszteletadásé a délután. A Tolvajos-tetőn átkelve a Csíki-medence kitárulkozása után feltűnik a Nyerges-tető, ahol székely, magyar hősök alusszák örök álmukat. Egy román pásztor árulása miatt az 1848-49-es szabadságharcban itt mészárolták le azokat az őrzőket, akik életüket, s vérüket adták a szabadságért.

Az autóból előkerül egy fakereszt, puffan a nehéz kő, és odakerül a többi mellé, amelyek az itt alvókra emlékeztetnek. Kicsi faágakból összerakott mementók, díszesebb kopjafák, és most a nemzeti színű szalaggal díszített feszület hirdeti a soha el nem felejtés, a férfiasság, a bátorság és a kiállás fontosságát.
A Nyerges-tetőre hetvenévente rázúdul egy hurrikán, derékba töri az évszázados fákat, mert haragszik a hunok Istene, ha nem az ő szíve szerint megy a dolgok járása. Most a szélvihar letarolta fák helyén a pusztulás nyomai, de hidegben is ott a virág és a keresztállítók szemében a könnycsepp. Egy a hazánk.

A kézdivásárhelyi Vigadó fogadja be a magyart. Ő építtette még akkor, amikor nem robbant a gránát, s nem kellett puskára tűzni a szuronyt. Mert béke volt és építkezés. Kézdivásárhelyen ugyanúgy, mint a ma Ausztriához tartozó Őrvidéken. A közönség itt is hálás, kedves és figyelmes. Hálás a szóért, lesi a vendégek minden gondolatát, mert ez a hagyományos székely vendégszeretet. A zenekar megint ad, nyitogatja a fellegajtót, tiszta szavakból épít hidat a határok fölé, és Trianonba akar menni, a dolgokat rendbe tenni. A torkokból tör ki az alapgondolat, hogy amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad.

G. Kirkovits István