A magyar hagyomány emleget szittya ősöket, bizonyára nem alap nélkül, mert e néven említi őket II. Szilveszter római pápa is, aki Szent Istvánnak a koronát küldte. III. Ottó német császárt dicsőítő iratában ezt mondta: „Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem.” A szkíthák alatt pedig azt a népet értette, amelyik nép első királyának, Szent Istvánnak a koronát ő adta. Ki volt ez a II. Szilveszter? Dél-Franciaországban, Aurillacban született egy szegény családban, Gerbert néven, és a világ legnagyobb urának, a nyugat-római császárnak lett a legbensőbb tanácsadója és barátja. Ezt a karriert csak belső értékével tudta tehát elérni. Az van róla feljegyezve, hogy korának legműveltebb és legeszesebb embere volt. Nemcsak a teológiai tudományban, a szónoklás művészetében tűnt ki, hanem a matematikai és a csillagászati tudományokban is.

Ezért tette császári barátja először ravennai érsekké, majd római pápává. Ha tehát ő a hódító magyar népet, vagyis Árpád katona népét szkíthának, szittyának nevezte, akkor az is volt, mert nemcsak az ő nagy tudása állapította meg ezt, hanem ott voltak a pápai udvar annálistái, történetírói, akik annak a népnek egész múltját kikutatták, mielőtt a pápa uralkodójuknak koronát küldött volna. Ez úgy-e egészen természetes és ésszerű feltevés? Igen ám, de az a korona, amelyet II. Szilveszter küldött Szent Istvánnak, később össze lett forrasztva, ötvözve azzal a koronával, amelyet 1075-ben I. Géza királyunk Dukász Mihály kelet-római császártól kapott. Ezen pedig Géza szép szakállas alakja mellett görög betűkkel ez a felírás olvasható: „Geobitz despota pistos králes turkis”. Ennek magyar fordítása az, hogy „Géza úr hívő királya a turkoknak.”

Íme, a hódító magyaroknak a másik neve a turk, vagyis török, mégpedig a Szent Koronának tanúbizonysága szerint. Mennyire megbízható ez a tanúságtétel? Legalább annyira, mint a római pápáé, II. Szilveszteré, mert a konstantinápolyi császári udvarban legalábbis olyan jól ismerték a magyarok hovatartozását, mint Rómában, sőt talán még jobban. Az ismeretség legalábbis ott régibb keletű volt. Majd alább bővebben foglalkozom Bíborbanszületett Konstantin kelet-római császárnak „A birodalom kormányzása” című könyvével, amelyben Árpád népét ő is turknak, töröknek nevezi. Itt ellenérvül felvethető, hogy a császár a koronát nem Géza magyar királynak, hanem egy Geobitz nevű török királynak küldte.

Tényleg, Géza nevével valami szándékosság történt, mégpedig az, hogy nevét görög nyelvre fordították le. Ezt a görögök és a rómaiak meg szokták tenni, ha lehetett. Géza nevében tudniillik két olyan szótag van, amelyeknek külön-külön a görög nyelvben jelentésük van. Az első szótag a „gé” görögül is „gé”, magyarul földet jelent. Pld. geológia magyarul annyi, mint földtan, geometria magyarul földméréstan. A második szótag „za” a görög nyelvben életet jelent, pld. a görögök főistenének a neve, Zaos vagy Zeus, magyarul élőt jelent. De mégsem az isten nevét ragasztották Géza nevének első szótagjához, hanem egy másik görög szót, amelynek a jelentése ugyancsak „élő”, ez pedig a „bios” szó. Így lett Géza neve Gebios, vagyis röviden Geobitz, a császártól adott koronára ráötvözve. Lehet, hogy ez a név a görögöknél használatban is volt. Mindenesetre nem tévedés a koronán a szóban forgó felirat, mert, ha Géza tényleg nem a turkok királya lett volna, akkor a neki küldött koronát feliratának helyesbítése végett visszaküldötte volna és nem ötvöztette volna össze Szent István koronájával. (Az „össze-ötvözés” elméletét azóta már több kutató is cáfolta. A Szerk.) De itt arra is kell gondolnunk, hogy a korona felírását maga a bizánci császár is ellenőrizte, mert hisz úgy az ő, mint a fia, a trónörökös képe is rajta volt a koronán. De van egy harmadik, szintén teljesen hitelt érdemlő forrás, amelyik a honfoglaló magyar népet hunnak nevezi. Ez pedig nem más, mint akinek komoly képzettségéről már írtam, név szerint Kézai Simon, Kun László királyunk kedvelt udvari papja, aki az első egyetemes magyar történetet írta meg és hagyta reánk.

Van egy negyedik megbízható tanú is, aki a honfoglaló magyarokat hunoknak nevezte, Viterbrói Gottfried, aki „A századok emlékezete” című művében 1185-ben ezeket írta a hódító magyarokról: „Olvassuk, hogy két Hungaria van, az egyik Ázsia és Európa határán, a meotiszi mocsaraknál és egy egészen új Pannóniában, amelyet némelyek Újmagyarországnak neveznek. A magyarokat hunoknak is nevezik (Ungari etiam huni sunt apellati)”

Magyarország Hungária neve és a magyar nép hungarus neve tehát a hunok nevéből ered, nem pedig az onogurokéból, amint azt Hóman Bálint egyetemi tanár úr kitalálta, de csak azért, hogy összeboronálhassa őket az erdőbújó vogulokkal. Végül egy újabb történetírót idézek, aki még a kínai forrásokat is feldolgozta, hogy a hunokról igaz képet alkothasson. Deguignes francia történész ez, aki a „A hunok általános története” (Histoire generale de Huns.) címen igen értékes munkát írt az ázsiai füves pusztákon feltűnt más lovasnépekről is. Pld. az egyik fejezetében a turkokról írva ezt mondja: „Ezek a turkok a hunok, akik hosszú időn át összeköttetésben voltak a perzsákkal és a Sassanidák (perzsa uralkodó család) alatt meghódították Perzsiát és Indiát is.”

Ezek a hunok, vagy turkok a pártusok voltak, akik a Kaspi-tenger keleti sarka körül laktak s annakidején, többször tönkreverték a római légiókat, úgyszintén ők semmisítették meg II. Círus perzsa király hatalmas hadseregét is. Ezek testvérnépe volt a méd nép, amelytől én a megyeri, vagy magyari törzset származtatom, amely a honfoglalók nyolc törzsének vezető törzse volt. Időrendben először szkítháknak nevezték azokat a lovas nomád népeket, amelyek az erdélyi hegyektől keletre a Volgáig, a Fekete-tenger feletti nagy és termékeny síkságon laktak.

Herodotos (Kr. e. 484-425) – a történetírás atyja bőven foglalkozik velük. Túllépném az okosság határát, ha részletesen ismertetném róluk Herodotos értesítéseit. Elég ennyi: ők voltak az óvilág repülő hadosztályai, mert az akkori idők leggyorsabb járművét, a lovat tették meg közlekedési eszközüké. Tehát az akkori gyalognépekkel szemben határozottan előnyben voltak. Ez magyarázza meg hirtelen keletkezett óriási birodalmaikat. A szkíthák idejében még ismeretlen volt a hun név. Mikor a hunok híressé váltak, a nevük is hamar elterjedt, de azért a szkítha név sem ment ki egészen a divatból. Mikor pedig a turkok, vagy törökök népe lett híressé, Kr. u. 552-ben, minden íjat feszítő és lovon nyargalászó ázsiai népet turknak neveztek. De minden néptörzs megtartotta belső használatra a maga igazi nevét. A szkítha, hun és török olyan összesítő, sok népcsoportot összefoglaló név lett, mint napjainkban a germán, a szláv, vagy a román név.

Az avarok, magyarok, besenyők, kunok, úzok, médek, pártusok, bolgárok mind ahhoz a nagy népcsaládhoz tartoztak, amelyet időrendben szkíthának, hunnak vagy turknak neveztek, de megvolt és megmaradt a külön nemzeti nevük is. Ezek egymás közt nyelvre éppúgy rokonok voltak, mint a germán, vagy szláv népek is. Némelyik turk nép nyelve csak tájszólásban különbözött a másikétól, de voltak közöttük lényeges eltérések is, mert néha a szkíthák közé még germán törzsek is csatlakoztak. Az avarok nyelvéről pld. fel van jegyezve Malalasnál, az egykorú bizánci történetírónál, hogy nyelvük teljesen egyezett a hunok nyelvével, mert a bizánci császári udvarban az avar követek szóbeli előterjesztéseit ugyanazok a tolmácsok fordították görögre, akik azelőtt Atilla hunjainak beszédét is tolmácsolták. E tekintetben a legfontosabb tény az, hogy a hunok, avarok és magyarok régi személynevei mind a török nyelv segítségével értelmezhetők ki.
Vagy pld. a hun és avar sírokból előkerült ruhadíszek, függők, szíjvégek, pitykék, csattok rajzai majdnem ugyanazok, csak az avar sírok leletei gazdagabbak a hunokénál. Ezt már saját tapasztalataimból állapítom meg, mert jó pár száz avar és hun sírt ástam fel annak idején.

Dr. Nagy Sándor
(folytatjuk)

Azt a kemény katonanépet, amely a Kárpát-medencét az Úrnak 896. esztendejében Árpád fejedelem vezérlete alatt megszállta, az utolsó szálláshelyén turknak, töröknek nevezték. A helyet pedig, ahonnan erre a katonai vállalkozásra elindult, Etelköznek – Vízköznek hívták, amelyet a következő folyók hálóztak be: Dnyeper, Búg, Dnyeszter, Prut és Szeret.

Termékeny és kellemes éghajlatú volt ez a terület, és alkalmas népének bő táplálására. Nem is ennek a hiánya kényszerítette őseinket új haza keresésére, hanem az a veszélyes szomszédság, amely őket körülvette. Ez pedig nem volt más, mint a besenyők és bolgárok két kemény katonanépének közvetlen szomszédsága. Hogy őseinknek a Kárpátok sáncai mögé vonulása milyen okszerű lépés volt, mi sem bizonyítja kézzelfoghatóbban, mint az a tény, hogy a magyarok elhagyott helyére települő, s náluk népességre nézve erősebb besenyők azon a terepen morzsolódtak fel a történelem későbbi folyamán. A hódító magyarság nevére, származására, katonai értékére nézve koronatanúnak és legmegbízhatóbb írónak Bíborbanszületett Konstantin kelet-római császárt tartom, aki „A birodalom kormányzása” című könyvében elég bőségesen foglalkozik a hódító magyar katonanéppel, amelyet ő is turknak, töröknek nevez. Elmondja róluk, hogy valamikor Kazárország mellett laktak Lebedi (Levédia) nevű területen, amely első vajdájuknak a nevét viselte. Akkor nem turkoknak, hanem valamely okból szabartojaszfaloi néven nevezték őket. Ennél a névnél meg kell állnunk és kielemzésével bővebben kell foglalkoznunk, mert ezt a szót eddig már nagyon sokan elemezték, de nem helyesen és nem tárgyilagosan. Konstantin császár említett művének egész 38. fejezetében a honfoglaló őseinkkel foglalkozik. Ez a császár Kr. u. 912-től 956-ig uralkodott. A magyar honfoglalás pedig 896-ban fejeződött be, az akkori kelet-római császár, Bölcs Leó, Konstantin édesapja szövetségében.

A megindult harc első menete a bolgárok ellen a saját országukban, a magyarok teljes győzelmével végződött. Az anyaországi bolgár hadsereg így nem tudott segítségére menni a Kárpát-medencei bolgár csapatoknak, ennek következtében a magyar hadsereg ott is teljes diadalt aratott. Konstantin ez események után 16 év múlva lett császár, tehát kortársnak minősül. Azért, amit a honfoglaló magyarságról könyvében írt, abban a saját tapasztalatai is benne voltak. Éppen ezért, értesítéseit ilyen szempontból mérlegelve, hitelt érdemlőnek kell minősíteni.

A honfoglaló ősökről azt írja a császár kitűnő könyvében, hogy azok turkok, vagyis törökök voltak. Kezdetben Kazáriához közel laktak azon a helyen, amelynek Lebedia (Levédia) volt a neve, és akkor nem turkoknak, hanem valamely okból szabartojaszfaloi nevű népnek hívták őket. Alább azt is elmondja, hogy háború támadván a turkok és a kangárnak nevezett besenyők (*) között, ezek a turkok seregét legyőzték, mire az kettészakadt. Egyik részük keletre, Perzsia felé telepedett le s ezt a részt a turkok régi nevén hívták „szabartojaszfaloi”-nak. A másik rész vajdájával, Lebedivel nyugat felé, Etelközben telepedett le.

A császár azt írja, hogy a kettészakadt magyarságnak a kelet felé vonuló részét „valamely okból”, vagyis általa nem ismert okból nevezték szabartojaszfaloi népnek. Ő tehát ez összetett szóból álló névben görög jelentésű szót nem ismert fel. De nem így Németh Gyula, aki kettévágta ezt a hosszú összetett szót, leválasztva belőle az „aszfaloit” s erről azt állapította meg, hogy görög szó, magyarul „rendíthetetlent” jelent. A szabartoi részt pedig „szabard” névnek értelmezte. Az egészet így „rendíthetetlen szabardoknak” állapította meg.

_____________________________
(*) A besenyő a Fekete-tenger feletti nagy síkság legerősebb népe volt. Bíborbanszületett Konstantin császár könyvének IV. fejezetében azt írja fiához: „Ha a besenyőkkel békében él a római császár, sem a turkok (magyarok), sem az oroszok nem merik haddal megtámadni. Sőt a bolgárok is rettegnek tőle akkor.”
A császár a besenyőket pacinacitáknak nevezi. Ezt a nevet a historikusok sokféleképpen magyarázták már, de legáltalánosabban „pecsenyeg” néven emlegetik őket. Pedig a „paci” szó besenyő nyelven nem pecsenyét, hanem lovat jelentett s a „pacinik” besenyő szóból származott, és lótenyésztő vagy lovas népet jelentett.
Ezt pedig e sorok írója onnan tudja, hogy a szülőfalujában a lakosságnak nagyobb része besenyő ivadék. Még Zsolt idejében (907-947 Kr. u.) telepedtek oda és Győrtől nyugatra a Rába, Rábca és Marcal folyók mellékére egészen a határig, őröknek. Természetes, hogy a falum népének nyelvében több besenyő szó megmaradt, így a „paci” is. A kisgyermekek azon a vidéken még ma is nem lovaznak, hanem paciznak szilaj vesszőparipájukon. De a gazda még ma is mondja lovának „gyí paci!” A csikóját pedig kis pacinak hívja. Említésre érdemes az is, hogy a téti határnak azt a részét, amely valamikor a besenyőké volt, ma is Kangérnak nevezik. Ez pedig a török kán-gár szóból származik és a kán seregét vagy népét jelenti.

De ebből a tényből a legszigorúbb logikával mi következik? Az, hogy a görög császár nem tudott görögül, vagy legalábbis olyan jól nem, mint Németh Gyula, mert az „aszfaloi”-ban nem ismerte fel a görög szót, Németh Gyula pedig felismerte. Ugyebár e következtetésem logikailag minden bírálattal szemben megállja a helyét? Igen ám, de lehet-e még csak feltételezni is, hogy a görög császár nem tudott görögül? Nem! Mert nemcsak az anyanyelve volt görög és ezen a nyelven végezte el tanulmányait kiváló görög tudósok vezetésével, s nemcsak a társalgási és hivatalos nyelv volt görög a görög császárságban, hanem Ő, maga a császár írt egy görög nyelvű nagyszerű könyvet „A birodalom kormányzásáról” – amely ma is megvan, s e sorok írójának a kezében is volt belőle egy példány, és az egészet nemcsak átolvasta, hanem fel is dolgozta. Németh Gyula a szabartojaszfaloi szót miért vágta ketté pont az aszfaloinál? Azért, mert mint görög nyelvszakos tudta, hogy a görög nyelvben, ha egy a-val kezdődő szó van és az „a” nem tartozik a szó gyökéhez, akkor a fosztóképző, vagyis magyarul „talan-telen”-t jelent. Pld. ez a görög szó, tanatosz, magyarul annyit jelent, hogy halál. Ha elébe teszünk egy „a” betűt, lesz belőle atanatosz, ennek a jelentése haláltalan, vagyis halhatatlan. Ha azonban a szó gyökéhez tartozik a kezdő „a” betű, mint az archia görög szónál, aminek jelentése magyarul uralom, igei alakja – archomai annyi, mint uralkodni – akkor egy külön „a” betűt kell eléje ragasztani. hogy fosztóképző legyen. Pld. anarchia annyi, mint uralomtalanság, anarchista az, aki mindenféle uralom ellen van.

Természetes, hogy az összes historikusaink és nyelvészeink is bírálat nélkül követték Németh Gyulát. Még Padányi Viktor sem jött rá erre a hamisításra, sőt ennek alapján származtatja a honfoglaló ősöket, elsősorban a megyeri törzset, Szubartuból, szabir néven. Szerinte „a magyar múlt helyes rekonstruálása azon fordul meg, hogy szabir volt-e Álmos, vagy onogur?”
Szerintem ezen semmi sem fordult meg, mert Álmos éppen a névadó megyeri törzsnek volt a feje és nem a szabiroké. Ez a megyeri törzs volt a nyolc lazán összefüggő törzs között a legerősebb, létszámra is a legnagyobb és vagyonilag is a leggazdagabb. Ez a két előny volt a legfőbb szempont a csatlakozott törzsek előtt, amikor Árpádot fejedelmükké választották. Abban a harcos időben a gyengébb nép mindig az erősebbhez húzódott védelemért. Ezért és természetesen egyéni rátermettsége miatt is – lévén Árpád vitéz és a hadi tudományokban is jártas – választotta meg a többi törzs Álmos fia Árpádot fejedelmi urává. Hogy ősei szabirok voltak-e, vagy onogurok, az igazán nem lehetett előttük fontos. Nem is volt! Kutatásaim szerint a szubareusok neve az eddig felfedezett és kiértékelt leletek tanúbizonysága szerint egyszer sem fordul elő szabir néven. Ellenben arról számos történeti adat szól, hogy a szabirok Ázsia füves pusztáin és nem Szubartu hegyein kitenyésztett, hunfajta lovas nép volt. Az első hiteles feljegyzést róluk Priszkosz görög diplomata írta, 460 körül Kr. u., aki Attilánál is járt követségben. Ez azt jegyezte fel róluk, hogy a szaragurok, urogok és onogurok a bizánci császárhoz fordultak letelepedési helyért és egy kis pénzmagért, mert őket a szabirok kiszorították előbbi lakóhelyeikről. A szabirokat pedig az avarok nyomták nyugat felé, ezeket pedig az óceáni népek. Ez az Óceán a Kaspi-tenger volt. Tehát akkor a szabirok a Kaspi- és Fekete-tengerek között laktak a nagy füves térségen. 527. után a szabirokat már Justinianus kelet-római császár szövetségesei között említi Malalas, a császári udvar kronográfusa, vagyis jegyzője. Azonban nem kicsit túloz, amikor az okos Boarik szabir királynőről azt írja, hogy az 100.000 vitézzel állott készen a csatára. A császár pedig nagy summa pénzt és fejedelmi ajándékokat küldött neki.

A Kaspi-tenger nyugati végén az egyetlen átjáró út délről észak felé a Kaukázuson át a szabirok őrizete alatt állott. Ez volt a későbbi Derbendi-kapu. A perzsák pedig a bizanci császárokkal egymásra licitáltak, hogy a szabir-hunok segítségét a maguk részére biztosítsák. A VII. és VIII. században a szabirokról már nem hallunk, összevegyülhettek más népekkel. Hogy a honfoglaló magyarok közt voltak-e egyes csoportjaik, ki tudja azt bizonyítani? Vagy azt a zűrzavaros kort kellően ismerő melyik historikus merné tagadni? Fantáziálni, képzelődni pedig a historikusoknak nem szabad! Ez a történetírás alapszabályainak első paragrafusa.
Már most tehát a szabartojaszfaloi nevet hogyan lehet és kell kiértékelni? Aki a görög nyelvet ismeri, az az első rátekintésre megállapítja, hogy nem görög szó, hanem görög betűkkel és ragokkal írt idegen szó. Hogy milyen nyelvű, azt csak úgy találhatjuk meg, ha eltávolítjuk belőle a görög ragokat, mint nem odavalókat s akkor megkapjuk az eredeti szóalakot. Ezt kellett volna tennie Németh Gyulának is meg a többieknek is, akik eddig ezt a szót elemezték.
Két görög rag van benne letagadhatatlanul, az „asz” egyes számú, és az „oi” többes számú alanyeset ragjai. Ha ezeket eltávolítjuk, marad a szó eredeti alakja, a „szabartoifal”. Ez pedig nagyon érdekes és meglepő összetételű szó, mert teljesen a sumir nyelvből elemezhető ki és magyarázható meg. A „szabar” szót Szabáriánál már kielemeztem, magyarul sárosat jelent, a „to” a sumirban és a mai magyar nyelvben is tavat jelent. A „fa” a sumir nyelvben családot jelentett. Ilyen értelemben ment át az árja nyelvekbe a famil szó, a magyarba pedig a falu, a falka, a fajta és „fa” végű szavakba. ősi nyelvünkben a fa és falu szó nagycsaládot, egy közös ős leszármazóit jelentette, akik a régi időben egy telephelyen is maradtak és laktak. A falu szavunk nem a házak összességét, hanem a lakosok összességét jelentette a régi időben. „A falvak ellenben ne menjenek messze a templomtól” – tiltotta már Szent László királyunk. Ennek értelme csak úgy van, ha a falvak embereket és nem házakat jelentettek, mert a házak nem sétálnak.

Szabartoifal tehát „szabartói népet” jelent a mi nyelvünkön, de ugyanazt jelentette az ősi sumir rokon nyelven is. Ha lehet sárközi nép ma, akkor lehetett „sártói nép” is egykor. De melyik volt e nép? Az, amelyiket a Fekete-tenger északi részén még az ősidőben ott talált és meghódított az a lovas nomád turk vagy török nép, amely oda telepedett. Mikor a besenyők lökésére ennek a turk népnek társadalmi szerkezete és eresztékei felbomlottak, akkor a turkok által meghódított szabartói rész levált és visszament arrafelé, ahonnan a hódító turk katonanép magával sodorta annak idején. A hódító réteg pedig nyugat felé húzódott Etelközbe a reá váró szolgaság elől. Ez ugye természetes és logikus feltevés, mert egyedül csak így érthető meg a császár író közlése, hogy azelőtt nem turkoknak, hanem valamely okból szabartói, vagyis sártói népnek nevezték őket. Hogy miért vonultak Perzsia felé, szintén egyszerű a válasz, mert odavalók voltak, s a hódító turk nép onnan sodorta magával őket. Ebből a népcsoportból lett, alakult ki valószínűleg a Kuma folyó melletti Magyarország, a másik részből pedig, amelyik nyugat felé vonult el és Etelközben telepedett le, származott az a magyar hódítóelem, amely a Kárpát-medencét elfoglalta Árpád fejedelmének vezérlete alatt, a Kr. utáni 896. esztendőben.

(folytatjuk)

Dr. Nagy Sándor

Hunhír.info