E néven azokról a népekről emlékezem meg, amelyek valamikor a Kárpát-medencében laktak, még a magyar honfoglalás előtt. Természetesen nem állítom, hogy más népek nem kerültek oda ezeken kívül, amikor az ősidőben hazánk földje az átjáróház szerepét töltötte be.

Az egyik legrégibb feljegyzés az aghatirz nevű népről maradt fenn, amelyik Erdélyben lakott. Herodotos görög történetíró (484-425 Kr. e.) azt írta róluk, hogy a Maros (Maris) az aghatirzek országából jön és a szkíták közé sorolta őket megjegyezvén, hogy „nagyon fényűzők és nőközösségben élnek. Épp ezért mindnyájan testvérek lehetnek, mintha egy család tagjai volnának. Nem irigykedők és gyűlölködők egymásra. Ruházatuk majdnem olyan, mint a trákoké.” A trákokkal kapcsolatban eszembe jut Platónnak, a híres görög bölcselőnek (Kr. e. 427-347.) egy osztályozása az akkori népekről. Belső lelki tulajdonság szerint, háromféle embercsoportot különböztetett meg. Az elsőbe sorozta a bátrakat, amilyenek a trákok és a szkíták. A másodikba a pénzsóvárokat, amilyenek a feniciaiak (föníciaiak) és egyiptomiak, a harmadikba a tudományszeretőket, amilyenek a görögök. Trák volt az első lovasnép, amely Ázsia füves térségéről Európába költözött, körülbelül Kr. e. 900 évvel. Ugyanaz a fajta volt, mint a későbbi szkíta, hun vagy turk néven nevezett népek. Nyomaik hazánk földjén is megtalálhatók.

Az aghatirzek nőközössége az emberiségnek egy nagyon ősi szokásából maradt meg, mint csökevény, abból az időből, amikor minden vagyontárgy közös tulajdont képezett s még a nő is ilyennek számított. Amikor’ az egyén még nem tudta állandóan megszerezni vagy biztosítani magának a mindennapi élelmet, mert az erejét felülmúlta, akkor szükség volt többeknek az összefogására, szóval a közös gazdálkodásra. Ez a szükségesség fennállott, amikor az ember vadászatból, halászatból és állattenyésztésből élt és kőből volt a fegyvere és a szerszáma. De amikor az ember földet kezdett művelni és ennek hozadékából megélni, a nagycsalád közös gazdálkodása kezdett felbomlani elemeire, a kis családokra, mert a szorgalmas és munkaszerető ember nem volt hajlandó a lusta és dologkerülő helyett dolgozni. Az aghatirzek nőközössége is idejét múlta. Néhány száz év múlva a történelem lapjai már nem is emlegetik őket, hanem országukban egy másik népről, a dákról vannak feljegyzések. Ez is szkíta lovasnép volt s valószínű, hogy ők hódították meg az aghatirzeket. Ezek nemcsak az erdélyi részt, hanem a Havasalföldet is megszállták egészen a Dunáig. Augusztus császár idején már veszélyeztették a római birodalom balkáni részét, de a császár személyesen vezetett ellenük hadjáratot, és mint önéletrajzában dicsekedve mondja, sikerült őket a Duna baloldalára űzni és velük a római birodalom tekintélyét elismertetni. Véglegesen Traján császár hódította meg őket Kr. u. 106-ban, s Dácia néven országukat megszállva a római birodalomhoz csatolta. De Gallineus császár már 261-ben kivonta a légiókat Erdélyből, Aurelianus pedig 275-ben az egész Dáciát feladta. A dákok is eltűntek az utánuk jövő germán és hun népekben. Minket, magyarokat a dákok annyiban is érdekelnek, hogy az oláh agitátorok előkelő ősöket keresvén, a dákokat is összeházasították a – szerintük – Erdélybe telepített római légionáriusokkal. Persze azt nem vették figyelembe, hogy a római légiók idegen légiók voltak, s a legénység nyelve is idegen és nem latin volt, tehát nem lehettek már azért sem az oláhok latin ősei.

Az Alföldön a Duna-Tisza között is volt egy lovas nomád nép Kr. u. az 1. században, de valószínűleg előbb is, mert lovas nép részére ugyancsak megfelelő terep volt ez a nagy síkság már az ősi időben. Ez a nép a jazig vagy jász nép volt. A görög írók methanasta néven említik őket, ami magyarul vándorlót, kóborlót jelent, de a jazig török szó is ugyanezt a fogalmat tartalmazza. Sokat harcoltak a rómaiakkal, Nagy Konstantin császár azután végleg leverte őket. Akkor húzódtak a mostani szállásaikra. Ma igen értékes és derék népeleme hazánknak. A rómaiak 400 évig bírták hazánknak dunántúli részét, az akkori Pannóniát és 160 évig Erdély földjét. A történetírók általában sokat írnak a római kultúratermékenyítő hatásáról a meghódított országokban. Minden fejlődést, gyarapodást a rómaiaknak tulajdonítanak, aminek eredetét nem ismerik. Ebben magyar és külföldi írók közt vajmi kevés különbség van. Például: Magyar gazdasági szakkönyvekben olvasható, hogy a római katonák erdőt irtottak, mocsarakat csapoltak le, utakat, vízvezetékeket csináltak és ők honosították meg Pannóniában a szőlőtermelést is stb.

Még ma sem jöttek rá, hogy a rómaiak által meghódított Pannóniának egyik városát, amelyik később Felső-Pannónia székhelye is lett, Vindobonának hívták, amelynek a jelentése az akkor ott lakó kelta nép nyelvén Vin de bona volt, ami magyarul jó bort jelent. Az olaszok, franciák és spanyolok nyelvén még ma is ez a jelentése. Tehát a ma Wien-nek, magyarul Bécsnek nevezett város környékén a síkságot szegélyező hegyek trachit poladékú lejtőin már virágzó szőlőtermelés volt a rómaiak előtt. A szőlőtermelést a sumir rokon népek és a szíriai telepesek honosították meg már az ősidőben az árpa- és búzatermeléssel együtt, mikor hazájukat ott kellett hagyni és Európa földjén az élet küzdelmét újra kellett kezdeni. A rómaiak nem azért hódítottak, hogy kultúrát terjesszenek, hanem, hogy a már megvolt és virágzó kultúra gyümölcseit maguknak szerezzék meg adó és harács alakjában. Hogy mily óriási zsákmányt vittek haza egy-egy tartomány meghódítása után, azt Augusztus császár önéletrajzában bámulva olvashatjuk. A többek közül csak azt az egyet említem itt meg, hogy 5-ik konzulsága évében a hadizsákmányból 120.000 embernek adott fejenként 1.000 szeszterciust. Valósággal kirabolták a tartományokat, mert minden hadizsákmány rablásból ered. De két felbecsülhetetlen értékkel Róma mégis megajándékozta az akkori Európát. Megszüntette az óriási birodalom határain belül élő népek között a háborúskodást. Az állandó béke így biztos alapja lett a gazdasági és szellemi fejlődésnek. Azon kívül olyan úthálózatot épített ki Európa nyugati felén, amely a közlekedés megkönnyítésével elősegítette a szellemi kincsek kicserélését is. Ezért hagyta el maga mögött Nyugat-Európa nemcsak Kelet-Európát, hanem az egykori tanítómesterét, az öreg Ázsiát is. Ez a magyarázata annak is, hogy miért lett Európa a többi földrész szellemi és gazdasági vezetőjévé.

Természetesen az utakat nem a római katonaság építette, ahogyan a naiv historikusok írják, hanem az őslakosság. Ez kubikolta a földet, törte a követ, a katona pedig hajtotta a népet. De a népnek is megérte a fáradtság, mert az ő kocsijai és állatjai is könnyen futottak a jó úton.
Miért épített Róma mindenütt utakat? Azért, mert a hadseregének a zöme – a légiók – gyalogságból állottak, és ezek csak kocsival és jó úton voltak gyorsan bevethetők, ha hosszú határának valamelyik távoli pontján a barbárok betörtek. Az utak ugyan hadászati célt szolgáltak, de a polgári forgalmat is elősegítették. Azon kívül pedig időállóak lévén, a római birodalom megszűnte után is megmaradtak, sőt még ma is megvannak. Pannónia fejlődésén mindenesetre sokat lendített a 400 éves római béke és a kitűnő úthálózat. Ennek nyomai még ma is megállapíthatóak.

MVSZ

(folytatjuk)

Hunhír.info