Valamikor az ősidőkben a „bálvány”, a tengely körül álló nők jelenítették meg az anyagot, az anyát, majd a megszólaló dobok ütemére csatlakozó férfiak (az „Ige”) hatására mozgásba lendültek. Végül a gyorsuló ritmus, a körtánc élménye szinte extázisba juttatta a résztvevőket. Így élték-, adták át az ősfogantatás isteni történéseit, az együvé tartozás felemelő élményét.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi, elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

„Akár egy halom hasított fa,
Hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.”
(József Attila: Eszmélet)

Az előzőekben nyelvünk és egyéb hagyományaink útmutatásai alapján megismerkedtünk a teremtés, az ősi nász két szereplőjével, az isteni-maggal (Iz, Isa, Ige), valamint az anyával (Anyag).

Tudjuk, hogy az isteni mag által besugárzott, megtermékenyített anyag, az áldott állapotban lévő anya jeleníti meg az egész, látható világmindenséget. Benne ölt testet a legparányibb egysejtűtől a hatalmas galaxisokig minden. Mindannyian a gyermekei vagyunk.

A sugárzó, teremtő „Ige” és a befogadó, átalakuló „Anyag” az idők kezdetétől egymásba fonódva járják véget nem érő körtáncukat. Apropó, körtánc, hiszen a kör, a körtánc minden esetben valószínűsít egy központot, egy „tengelyt”, ami körül kialakulhat a kör, s maga a tánc.

Igen, valamikor az ősidőkben a „bálvány”, a tengely körül álló nők jelenítették meg az anyagot, az anyát, majd a megszólaló dobok ütemére csatlakozó férfiak (az „Ige”) hatására mozgásba lendültek. Végül a gyorsuló ritmus, a körtánc élménye szinte extázisba juttatta a résztvevőket. Így élték-, adták át az ősfogantatás isteni történéseit, az együvé tartozás felemelő élményét. Mindeközben – szerencsésebb esetben – a lábak dobbanásával a szívek lüktetése is harmonizált, azaz fontos színtere volt ez a párválasztásnak, szexuális egymásra találásnak is. (Mielőtt még valaki – a mai „sterilizált” viszonyainkból kiindulva – fertőt kiáltana, el kell mondanunk; akkoriban még természetes kapcsolatban álltunk a teremtett világgal, s a hajdani örömünnepek közel sem tévesztendőek össze korunk valóban megvetésre méltó, tobzódó exhibicionizmusával.)

Nos, ilyen gyökerekhez kötődik több tavaszünnepünk, például a májusi-pünkösdi vigasságok, amely szokásoknak, az egyház erőteljes integrálási kísérletei ellenére (Fülöp, Jakab apostolok) vajmi kevés köze van a kereszténységhez. A felállított „tengely” körüli tánc, a mulatság, a király-, királynéválasztás, mind-mind az isteni mag által megtermékenyített természet újjászületésének, az ősi násznak evilági vetületei.

Mégis kell lennie valami okának, hogy ezekre a kiirthatatlan, ősi rítusok idejére tevődött a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Amennyiben visszalapozunk írásunk harmadik, A kisded című fejezetéhez, láthatjuk, hogy a Szentmagot, az Ízt, az Igét keresztényi értelemben nem mással, mint a Szentlélekkel, a „Fiúval” azonosítottuk.
(A fiú, mint isteni-követ, a szentmag sugarait hordozó „fénylény” értendő.) Tehát ilyen értelmezésben a tavasz, a természet megújulása, áldott állapotba kerülése, az „Íz érkezése” összhangban van a Szentlélek ünnepével.

Igen, „minden mindennel összefügg”, Phanta Rhei – mondják a bölcsek. Mi csak maradjunk azonban továbbra is a kaptafánál, a tengelynél, melyben kódolva van a tökéletes alakzat, a kör, a mozgás, változás, a felemelkedés, az elhullás, az újjászületés, az isteni törvény.

Ennek okán tegyük fel a kérdést, vajon mi lehet a tengely szavunk eredete? Természetesen nem más, mint a TEN szótövünk. A ten szótő ismertebb „képződményei” pedig a következők: tenger, tengely, tente, teng, tenmaga, tens-uram. Valóban nem igazán bővelkedünk a ten alkotta kifejezésekben, mégis ebből a kevéske információból is levonható némi következtetés.

Milyen tulajdonságokat, meghatározásokat takar a tenből kihajtó szóbokor? Egyrészt utal nagyságra, nyugalomra a tenger formában, másrészt mint teng mozdulatlanságra, vegetációra enged következtetni, de ide sorolandó a tente, nyugtatásra, alvásra biztató szócska is. Bátran gondolhatunk továbbá az egy, egyedüli tartalomra a tenmagad, vagy a tensuram esetében. Mindezekkel összhangban van a tengely mint a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli nagy álló, nyugalomban lévő része. Persze, ebben az esetben kicsit többről van szó, mint egy álló dologról, a tengely rendszerezi, teszi hasznossá, ésszerűvé a különféle energiákat. A tengely a „lelke”, a központja az „egész mindenségnek”.

Ő az Egy, a vezérlőelv, a törvény, az „Isten egyenese”, a TEN.

A Ten, amely a „Hálát adunk Tennek!”, a „Ten adta, Ten veszi el” mondásaink tanúságaként önállóan használt istenszavunk volt. Az eddigi kutakodásaink szerint az önálló „Isten” meglehetősen abszurdnak tűnik, és az is, mivel értelmét veszti a tengely a körülötte forgó világ nélkül, de nincs ez másként az isteni maggal az anyag nélkül, s nemkülönben fordítva sem. Avagy a Ten az első isteni személy, ha úgy tetszik az „Atya”, az isteni-mag a „Fiú”, a Szentlélek, míg az anyag az „Anya”.

Az IS-TEN-ANYA jeleníti meg Isten hármasságát, a „Szentháromságot”, az „Egyetlen csodálatos művét”.

Hogyan mehetett mindez feledésbe? – kérdezhetnénk. Nem feledtük el, hiszen többségében népünk emlékezetéből merítettünk mindent. Azaz nem véletlen a magyarok hármas számhoz való, már-már misztikus vonzódása sem, a mesebeli „három fiú”, a „három feladat”, bizonyos cselekmények háromszori ismétlése, és nem utolsó sorban a „három a magyar igazság” mondásunk, amit manapság is váltig hajtogatunk, bár igazi, valamikori jelentését régen, még a vallásváltás évtizedeiben kitörölték az emlékezetünkből.

Pedig sokáig „suttogták” eleink: „Három a magyarok Istene, három a magyar igazság!” Avagy egy erdélyi népdal szerint: „Verje meg a három Isten Görgeyt, hogy letette a magyarok fegyverit.” Sőt mi több, Árpádék sem háromszor, háromul kiáltják Isten („Deus, Deus, Deus”) nevét, hanem a magyarok egy élő Istenét, a „három Istent” hívták segedelmül, az IS-TEN-ANYÁT.

Újra elragadott minket a magyaros hév, s kissé előreszaladtunk, úgyhogy térjünk vissza a Tenhez, pontosabban a májusfához. Több szavahihető kutató állítása szerint a májusfaállítás szokása egészen a Bálvallásig vezethető vissza. Nekünk is van ugyanis egy bál szótövünk(!), melynek ismertebb bővítményei, szóösszetételei a következők: báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, báláspap, bálványimádás, bálványtánc. (A földrajzi elnevezések és egyéb nyelvi összefüggések tanúsága szerint a bál szavunk a vallásváltás előtti időkben is része volt nyelvünknek.)

Nem tudom, ki hogyan van vele, de mintha beszéltünk volna hasonló dolgokról. Nagy, egyedül álló, oszlop, tengely, kerék, tánc, vallás, önálló isteni elnevezés. Ugyan mindebből nem vonhatóak le egyértelmű következtetések, de a felmerült párhuzamok megérnének még egy-két misét.

A magyarok Istene, IS-TEN-ANYA vigyázzon Önökre a következő találkozásig!

Örökké élj Magyarország!

B. Kántor János – HunHír.Hu