Az is fájdalmas, az itt maradottaknak súlyos űrt okozó, ha egy férfiember távozik az árnyékvilágból, de ha egy asszony, vagyis anya, az életet adó porhüvelyét fogadja be a föld, talán még több könnyet fakaszt az arcokra, és még nagyobb a fájdalom, az elkeseredés. Mert az anya és a föld együtt minden, s ha még hozzátesszük a nyelvet, akkor gyakorlatilag az anyával jellemezhetjük a világot.

Elmegy a mama, ez a kis harcos, mostanra összetöpörödött, mindig tevékeny és mindig tenni akaró, szeretetteljes lény, aki egész életét, harcát és küzdelmét a családja érdekébe, a kisebb közösség érdekébe állította, hogy csak adhasson, mert számára nem a kapás volt a legfontosabb.

Azok az évtizedek, amelyek az életét meghatározták, hoztak jót-rosszat, felemelőt és lehangolót, örömtelit és sírásra kényszerítőt. De a mama mindig ott állt, törékeny kis alakjával, hogy a testből valami hatalmas lélekerő áradhasson, ami óv, véd és eltakar. Az egyik koszorú felirata is jelzi azt a kapcsolatot, amely a családon kívül meghatározta a mama mindennapját. A föld, a munka, a gyarapodás, a föld javainak befogadása és a föld javaiból való segítés a rászorultakon. Talán nem is kell ennél tökéletesebb életút, hiszen hibája minden embernek van, önzetlen szíve és hatalmas lelke viszont sajnos egyre kevesebbnek. A mama ilyen volt, testben-lélekben és szeretetben örökmozgó, az adó, és a jutalmat, viszonzást csak a szeretteitől váró.

Az Isten megengedte, hogy egy szép kort érjen meg, noha súlyos betegsége, hatalmas terhet jelentett neki. Mégis megpróbálta legyőzni a fizikai szenvedést, hogy legalább a lelke, a szelleme erőt adhasson, segítsen és bátorítson, ha már erre a test képtelen. Van egy dal, amelynek az a lényege, hogy ne engedd elmenni a mamát. Most mégis meg kell tenni, mert ez a természet törvénye és a hívők szerint Isten akarata. A család, a szerettei mindezeket elfogadja, de lelkükben a mama ott marad, mert úgy élt, s úgy cselekedett, hogy kitörölhetetlen emléket hagyott hátra az utódainak. S ha már földről beszéltünk, a mamát éltető, munkáját, tevékenységét meghatározó természeti valóról, akkor búcsúzzunk is ezzel tőle. Legyen neki könnyű a föld.

(Kovács Vendelné, Loviscsek Julianna 1923-2008)