Hőn áhított gyerek voltam. Ikrek előztek meg, egyikük leány volt, másikuk fiú, de elhaláloztak. Anyám tizenkilenc éves volt akkor, apám húsz. Bánatot eloszlatandó, vágyat megvalósítandó nekem köll e világra jönnöm.

Ezt meg is tettem 1934. december 11-én, noha hóvihar tombolt. Háznagyságú hófújásokat hordtak össze a szelek Maglóca és Bősárkány között. Maglócán születtem, az orvos meg Bősárkányban lakott. A lovak nem birkóztak meg a hófujatokkal, ezért apám meg az orvos hólapátokkal hánytak ösvényt maguk előtt. Orvosra azért volt szükség, mert anyám elvérezni látszott. Nem tudom miért, mitől, mert én bizony igen hitvány állapotban kerültem fényre. Két kilót sem nyomtam, csak hosszom volt normális. Négy esztendejére rá, a húgom születésekor nem volt semmiféle komplikáció. Az orvos megnézett, s azt nyilatkozá anyámnak, hogy “ezért a gyerekért kár lett volna megkrepálnod, Ilonka!”. Meg is jósolá, hogy nem sokáig üvöltök, – mert ordítottam, mint a fába szorult féreg. A bába viszont azt állította, hogy “csupa élet ez a gyerek, csak az anyjában nem érezte jól magát, – más nőkben majd antul jobban érzendi”! A bábában lakozott az érettebb bölcsesség, de anyám az orvosra hallgatott és apasztgatta a tejét. Ennek okáért kancatejen épültem-szépültem, és négy hónapos koromra alábbhagytam a szakadatlan bőgéssel. Néha oly erővel ordítottam, hogy a bakter, meg a strázsák bejöttek, megtapasztalni, hogy nem ölnek-e valakit. Az egyik strázsa “tudó” volt. Kicsomagoltatott a pólyából. Megnézett és mondott valamit, amit sem anyám, sem Öreganyám nem árult el nekem egészen, csak annyit, hogy UKKÓ, az istenanya kegyében volnék. Talán ezért vagyok öt gyerek apja?

Igen hamar erőre kaptam, erős fiaccsá tekeredtem. Erre szükség is volt, mert akadtak kötekedő, verekedős gyerekek, akiket csak erőnek erejével lehetett jobb belátásra bírni. Jómagam barátkozós és barátságos kölyök voltam, egyébként vásott, csintalan, de nem szívesen verekedtem. Ám ha bántottak, megtépáztam ellenfeleimet istentelenül. A konfliktusok irigykedésből táplálkoztak. Családom földmőves, állattenyésztő volt. Találóan úgy fogalmazhatnám, hogy jómódú szegényparasztok voltunk, anyám-apám korában. Az elődök, visszafelé evezve egyre több ágon, éren, részben vidéki, birtokos nemesek, részben iparosok, konkrétabban főleg kovácsok. Ezek az Erdősök, anyám családja apai ágon. Anyain, a Bors-ok, rátarti, tékozló dzsentrik. Öreganyám, Bors Terézia viszont dolgos, gürcölő asszony volt, emellett történetekből, mesékből kifogyhatatlan. A család történetét úgy adta elő a tatárjárás korából is, mintha az eseményeket ő maga nézte volna a zsalugáteren át.

A Máték, akik hol “h”-val, hol anélkül szerepelnek a múlt lapjain, Kónyban a Bors-ok szomszédai voltak, lenézték a Borsokat Patópálos gazdálkodásuk miatt. Olyan két szomszédvár viszony alakult ki. Anyám, apám ezt nem tudták, de megtudták, ám akkorra már apám kicsente a kerékszeget ama hintó kerekéből, amely anyámat volt hivatva a maglócai búcsú után visszavinni Győrbe, valamiféle apáca internátusba. Nagy szerelem volt, s én ilyen szerelemmel és szeretettel teljes családban nevelkedtem. Az egész rokonság örült nekem, de a szomszédság is, mert előzékeny voltam, meg élvezték szövegeimet. Mert megfeleltem mindenre, találóan és alaposan!

Anyám szívesen öltöztetett szép ruhákba, noha rühellettem a csinosítást. Hol matróz-ruha, hol Bocskay. Igen sok gyerek ezért irigykedett, mondott tücsköt, bogarat, böcsmérelte így, meg úgy. Ekkor konfrontálódtam először az irigységgel, melyet csak analitikusan ösmerek, az érzet idegen tőlem mindmáig. Miközben az én Bocskaymat böcsmérelték, otthon nyafogtak érte, s ha szüleik kiizzadták nekik, feszítettek benne mint szaros Pista Jézus neve napján. Kicsi közösségben az összefüggések könnyen megvilágítódnak. Ezek a gyerekek az iskolában nehezen állták meg helyüket. Macskát kínozni, madarat kiparittyázni a fészkéből, ilyesfélét viszont tudtak. Sokszor verekedtem ilyesmi miatt, mert én meg szerettem és sajnáltam az állatokat. Életem első nagy akciója kutyalopás volt. Picike, szopós kutyát csentem el a szomszédból. Anyám visszavitte, de megígérték, hogy az enyém lehet, ha elválasztódik. Barna kuvasz volt, Koffer név ragadt rá ezért.
Igen sok könyvünk volt. Maglócán sokat olvastak. Akadtak persze buburnyákok is, akik nem, de az “ősi” családok kivétel nélkül. A magukat ősinek tituláló családok mindmáig az avar tudat hordozói. Közel negyven év távollét után falumba látogatván, gyerekkori barátom és szomszédom első kérdései közt szerepelt, hogy emlékszem-e még az avar győrőre, meg, tudom-e még, hogy avarok vagyunk …

Ténylegesen és csakugyan. Ám a szövet sok szálból készül. Az avarok hunokkal keveredtek, majd besenyőkkel, akik meg már félig vagy egészen zsidók voltak akkorra. Az én kihímzésemhez még a kis- és nagykunok is hozzájárultak. Dédapám Varga Antal, – az ő szokásaiknak megfelelően Vörös-Varga kettős család – névvel kiskun volt, dédanyám, Madarász Margit pedig nagykun, hajdú atyafisággal. (Vörös)-Varga dédapám a GYSEV pályamestere volt, úgy került a Rábaközbe. Az ő hollófekete hajú leányukat csábította el, – gondolom könnyedén – az én öregapám, Máté Illés. Öreganyám, Varga Anna, akkor tizenöt éves volt. Anyám szerint (aki saját normái értelmében “erkölcsös” volt), átkos, szerelemre hajló természetemet ezektől a “romlott” kunoktól örököltem. Az ebbéli csiszolódást viszont alsó szomszédék leányának, a Lujzának köszönhetem. Lujza hat esztendős volt, én meg négy és fél, amikor elkezdtünk játszadozni, s akkor hagytuk abba – igen nehéz szívvel -, amikor már kis híján késő volt, de épp még megúsztuk továbbszaporodás nélkül, – szerencsével!

Akkor én már félárva voltam, mert apám elesett az orosz fronton. Az elemi iskola második osztályában unatkoztam akkortájt. Mert unatkoztam. Kezdetben fogam sem fűlt az iskolához, mert kanász akartam lenni, később meg beleuntam. Maglócán hat osztály tanult együtt egy teremben. az első tanév végéig megtanultam a hat osztály tananyagát, mert a butábbakat annyit nyúzta a “mester” – így neveztük a tanítót, hogy egy közepes eszű pudlikutya is megtanulhatta volna.

Sokkal szívesebben tanultam csőszöktől, bakteroktól, csikósoktól, gulásoktól. Mink nem mondtunk “gulyát”, hanem “gulát”. Ez a mi ősi hangzóízlésünk. Ők sokat tudtak az ősök szokásairól, ösmerték azok hitét. Áldoztak Ukkónak, az Ős-istenasszonynak. Az ő társaságukban keveset szóltam, sokat hallgattam, ezért sokat is hallottam.

Időközben “fölszabadultunk”. Mi úgy mondánk, elvesztettük a háborút és megszálltak bennünket. Igen haragudtam az oroszokra, mert orosz golyó ölte meg apámat. Később gondoltam csak át logikusan, hogy az oroszok nem hívták be a magyarokat, mi támadtuk meg őket, ők csak védekeztek, s azért vonultak be a nyakunkra, mert végül is ők győztek. Erre kevesen gondoltak a több mint négy évtizedes megszállás alatt. Az oroszok bevonulta után nem sokkal meghalt Bátya. “Bátya”, Erdős Péter csizmadiamester, dédapám, Erdős Gellért öccse volt. Mindkettő említést érdemel irodalmi pályafutásom indoklásában. “Bátya” tizenkét évig kitartott mesterénél, mert a mesterné asszonyt szerette, de a Céh végül is rákényszerítette a szokásos vándorlásra. Évtizedekre nyoma veszett. Bejárta fél Európát egy morva kollégával, aki vándorlásaikor szegődött hozzá. Amikor én készülőben lehettem, akkortájt tért haza, úgy, mintha tegnap ment volna el. Ő volt az én dajkám, fődajkám. Később sok ösmeret forrása. Gellért öregapámról főleg hallottam. Vidám, tréfakedvelő és tréfagyártó ember volt. Végrendelete az volt, hogy ne korán elhunyt első felesége mellé, hanem hasmánt fölé temessék. Ezt avval indokolta, hogy föltámadáskor egy félfordulatnyi időt sem akar veszíteni. Csodaszép hírében járó felesége, – dédanyám, Csonka Margit – emlékét általában oly módon ápolta, hogy szép időben ebéd után megitta a fél liter borát és kiment szunyókálni a sírhalomra. Hajlamom szerelmi lírára tehát öröklött.

A háború után még szerényen gazdálkodtunk. Tizenkét esztendős voltam, amikor először kaszát vettem kezembe. Ekkor már Csornára jártam iskolába. Ott is érettségiztem. Még az érettségiig bírtuk a termelést, minden zaklatás, beszolgáltatás dacára. Még egyetemista koromban is hazamentem aratni, aztán veszendőbe ment minden, mert értelmét vesztette minden igyekezet.

A gimnáziumban, reál tagozaton, mert humán abban az évben jelentkezők hiányában nem indult, a merészek kis csapatához tartoztam. Osztályfőnököm Király Iván volt, hasonlóan korábbi igazgatóimhoz és történelem tanáromhoz, Bársony Kálmánhoz, a gerincegyenesítés mestere. Király Iván, a világhírű ornitológus sokszor magával vitt természetkutató vándorlásai alkalmával. “Ellenállni ezeknek fiam, de okosan, ravaszul!” – Így intett! Bizonyos esetekben azonban nem lehetett nem színt vallani. Hittanra járni, méghozzá egészen az érettségiig, nem jelentett ugyan életveszélyt, de ajánlólevelet sem az egyetemre. Iskolaigazgatóm könyörgött, hogy hagynám abba, mert nem vesznek föl egyetemre. Nem hagytam abba. A jó néhány száz diákból akkor hatan-heten jártunk hittanra, – katolikusra. Hittantanárom, Csorna akkori plébánosa, Fodor Pál volt. Jókedélyű, humoros ember. Tőle hallottam először, hogy magas szinten minden hit, minden bölcselet találkozik, ezért, mint mondá, “a filozófusnak mindegy, hogy melyik szegre akasztja a kabátját”. Akkor, ama nehéz időkben az volt a lényeg, hogy megvalljuk istenhitünket, bármiképpen is képzeljük el az elképzelhetetlent. “Istenről és annak akaratáról alkotott elméleteink lényegtelenekké válnak, ha az ateizmus veszedelmei közepette a puszta istenhitet valljuk meg” – tanította az Öregúr. Ha diskuráltunk, gyakran megkérdezett: “S mi erről a táltosok véleménye?” Meg is magyarázata, hogy “az ős-kinyilatkoztatás gyakran világosabban található meg a régi vallásokban, mint a szövegmanipulált kereszténységben”. Így el voltunk szépen hatan, heten, ugyanennyi materialista, és három-négyszáz beszari opportunista között. Az egyetemre mégis fölvettek.

Orvosnak készültem, mert a “tudók”-tól – ma sámánnak mondják őket -, sokat tanultam, és gyógyítottam is. Akarva, akaratlan. Akinek azt mondják, “te tudsz” abban hisznek, bíznak, attól segítséget várnak. A régészet, a történelem, a nyelvkutatás azonban még jobban érdekeltek. Valahogy a légben voltak jelen a múlt megoldatlan titkai. A magyarság az ország sok vidékén “szentistvános” -idolja az első keresztény uralkodó. Mentül erősebb a szláv, vagy német bekeveredés, ez antul erősebb. Ez föltérképezhető néprajzilag, – s én föltérképeztem. Mifelénk nem szerették, sőt sokan gyűlölték István királyt, aki a “népet szolgaságra vetette és a papoknak adta a földet!” Mióta a röghöz ragaszkodás meglazult, ez a magatartás is vesztett erejéből. Mindemellett a Hanság, a Rábaköz, a Mosoni-síkság Lehel és Sur vezér népei voltak, a Lech-mezei árulás áldozatai. A rábaközi sámánok hagyatéka szerint István öregapja Taksony, szövetkezett Lehel, Bulcsú és Sur (besenyő vezér) ellen a németekkel.

Ezek a kérdések jobban izgattak a szőcsing kimetszésénél, vagy a székrekedés megszüntetésénél. Sorsomat az pöcsételte meg, hogy tanulmányt írtam a rábaközi nyelvjárásról. Még gimnazista koromban. Ezt elküldtem a Nyelvőr főszerkesztőjének, Beke Ödönnek. Ő továbbította a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének, ahonnan Lőrincze Lajos üdvözölt nagy elismeréssel, kifejezve abbéli reményét is, hogy egyetemi tanulmányaimat ez irányban folytatandom. Ez tényleg így folytatódott. Addigra már mint költő is löbögtettem szárnyaimat. Első verseim politikai versek voltak, majd megköltöttem a Hany Istók történetet és igen hamar sor került szerelmes versekre is. Mert a szerelem szele gyakran megütött, de ahhoz még mulya voltam, hogy észre vegyem, melyik leányzó vágyik éppen én reám. Hol az osztályfőnököm nyitotta meg ez irányban szememet, hol az öreg plébános, a jó Fodor Pál. Ezért külön áldom őket haló porukban!

Az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen magyar szakosként kezdtem és azzal párhuzamosan finnugor nyelvészetet, Beke Ödön, a világhírű tudós tanítványaként. Beke, az “Öreg”, sokoldalú tudós volt. Öt-hat finnugor nyelv mellett összehasonlító nyelvtudományra is oktatott, meg a segédtudományok fölhasználására, régészet, néprajz, történelem, sőt zenetörténet körébe vágó ösmeretekre. Melegen ajánlott a volgai török nyelvek tanulmányozását is. Beke Ödön atyai jó barátommá vált és utódjául óhajtott. Érdekes és nehéz ember volt, de az őszinteséget nagy böcsben tartotta. Annak jegyében mindent lehetett neki mondani, azt is, hogy nevetségesen zsugori. Hozzám nagyvonalú volt, mert tudta, hogy a pénzt barátnőmre költöm, s az iránt nagy megértést tanúsított. Sárospatakra jártam az általam írott versekben és a rólam írott paródiákban egyaránt megénekelt “Mari”-hoz. A közlekedés akkoriban olyan rossz volt, hogy csak kaktuszt vagy cserepes cikláment tudtam odáig hervadatlanul elcipelni. Szonettek sorát írtam a sárospataki Marinak, név szerint Jakó Máriának, “kálomista szent Lucám”-nak. Egyik-másik meg is jelent. Különböző újságokban, majd az Egyetemi Ifjúság c. újságban, melynek irodalmi szerkesztőjévé nevezett ki a rektorátus 1954-ben. Innen 1956 nyaráig kiutáltak. A Pártnak nem tetszett működésem. Támadtak cikkekben, még saját lapunkban is, de főleg az Újságíró tanszék lapja, a TOLL mart belém. Az indok az volt, úgy summa summarum, hogy rovatom nem a szocializmus építését szolgálja, hanem szürrealizmusnak, individualizmusnak nyújt megnyilvánulási lehetőséget. A tényleges ok, az egyetemi mozgalmak polarizálódása volt, népire és urbánusra. Az “urbánusok”-nak nem tetszett, hogy a rovat “népi” kézben van. A népi elnevezés helytelen, mert inkább vidéki-nagyvárosi jellegű volt a megosztódás. Jómagam sohasem tartoztam a népi írók nemtudomhányadik nemzedékéhez. Ezt Illyés Gyula is fölfödözte, aki ennek ellenére támogatott, ajánlott, aminek következtében tetszetős honoráriumokat fizettek verseimért. Az urbánusok reformálni akartak, de a rendszert nem akarták fölborítani, mert szüleik többnyire haszonélvezői voltak a rendszernek. Ők “emberarcú” szocializmust akartak, mi, úgynevezett népiek pedig szabad Magyarországot.

Rovatvezető posztomról nem távolítottak el, hanem egyszerűen más anyagot nyomtattak ki, bármit szerkesztettem össze. Helyzetemet rontotta, egy (azaz megint egy) konfliktusom az ÁVH-val. Nyaranta tolmácsolással szereztem pénzt, nem is keveset. Finneknek tolmácsoltam. Egy finn kommunista följelentett, hogy negatívan nyilatkoztam a szovjet hadseregről és a szocialista berendezkedésről. A Fő utcán hallgattak ki és csak pimasz-merész föllépésem mentett meg. Jó pontot azonban nem szereztem. Ezt az önkéntes kukoricatörés a zsámbéki TSz-ben sem tudta ellensúlyozni, de ott ismertem meg – társadalmi munka közben – Koncz Évát, az angol tanszékről. Hozzá járkálván Csepelre, láttam bele a munkásság életébe. Ott tapasztaltam, hogy nem csak a paraszt nyögi a “szocializmus építését”, értsd a tunya muszkák etetését, hanem a munkás is.

Az egyetemen akkoriban már erősen szervezkedtünk. A dékán és a dékánhelyettes, I. Tóth Zoltán, illetve Varga János szervezésében már működött az összeesküvés határán mozgó, “Kolhoz”-nak nevezett klub, a népi szárny mozgatója. Ennek az alig 20 főt számláló, de igen hatékony társaságnak én is tagja voltam. Ez az előforradalmi tevékenység nekem mindenek előtt Koncz Évába került, aki nagyon félt a végzetes lebukástól. Beláttam én is, hogy nem tehetem ki a veszélynek.

A “Kolhoz” (ez fedőnév) 1956-ban érettnek látta az időt más egyetemekre is becsempészni reformgondolatainkat, forradalmi elképzeléseinket. Domokos Péternek meg nekem a Képzőművészeti Főiskola jutott. Ott ösmertem meg Darázs Máriát, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, aki a forradalom idején fegyvertársam volt, s azóta öt gyerekem anyja, társam szerelemben, eszmében, esztétikában. A képzőművészeti főiskolások nélkül nem történt volna meg az október 6-i tüntetés, amely a forradalom kirobbanásának kulcsa.

Mivel befolyásunkat az “Egyetemi Ifjúság” c. újságnál elvesztettük, befolyásunk az egyetem ifjúságára pedig nőtt, elhatároztuk saját, független folyóirat kiadását. Ezért alapítottuk a “Tiszta szívvel” c. folyóiratot, melynek főszerkesztője voltam. Megjelenését október 6-ára időzítettük, Rajk újratemetésének napjára. A temetésen osztogattuk a változásokat követelő folyóiratot. Ott a temetőben jutott eszébe a képzőművészeti főiskolás lányoknak, Barna Évának, Darázs Máriának, hogy tüntetni lehetne. Ezt mi “kolhozosok” értelmes gondolatnak találtuk, a hangulatot megfelelőnek és nyomban meg is szerveztük a tüntetést, mely a Petőfi szobornál ért véget. Részleteibe ehelyütt nem akarok belemerülni. Annyi azonban bizonyos, hogy a “Kolhoz”, illetve a “népiek” befolyását ez erősen megnövelte az egyetemi ifjúság körében. Ezt ellensúlyozandó ragadták meg az alkalmat az URBÁNUSOK a lengyel események kapcsán egy még hatásosabb tüntetésre, mely az ő tüntetésük lett volna. Azért lebiztosították magukat, mert engedélyeztették! Talán, ha a “Tiszta Szívvel” szerkesztőségébe bevettük volna őket, ez nem történt volna így. Kéry László professzor megkísérelte a két társaságot egyesíteni, mondván, az urbánusok tervezett folyóirata egyesülhetne a Tiszta Szívvel-lel, amire én – utólag nézve végzetesen helytelenül azt válaszolám, hogy “egy létező folyóirat nem tud egyesülni egy nem létezővel”. Nem maradt nekik más, mint belevinni a nemzetet egy előkészítetlen forradalom kockázatába. Nekem az “urbánus” vezetőkkel nem volt személyes problémám – baráti viszonyban voltam mindvalahánnyal. “Népi” társaim nagyobb részének azonban föltehetőleg kisebbségi érzése volt velük szemben, éppen kulturális vonatkozásban. Nem minden vidéki gyerek lépett színre úgy három-négy ezer könyv árnyékából, mint például én, még ha annak kétharmada ponyvaregény volt is – Buffalo Bill az acélöklű cowboy, vagy Rinaldo Rinaldini, a daliás szépségő rablóvezér. Az urbánusok meg azt a kis többletet, mellyel rendelkeztek, meg főleg a nagyvárosi föllépést, ügyesen tudták bevetni. Utólag is ügyesen tálalják magukat, amíg a “népiek”-et meg sem lehet mozdítani. Egyik itt brummog nyugdíjasan és koravénen, a másik amott. Szidják a liberalizmust, melynek zászlóvivői voltak. Vagy csak én vittem, s ők nem tudták mit követnek?

A forradalom kirobbant, mert a Bölcsészkar urbánusai tüntetést szerveztek. A Jelenet történészei, Beck Tibor és Germuska Pál “Forradalom a Bölcsészkaron” c. könyvükben azt állítják, hogy Gömöri György (urbánus vezető) fölvetette a tüntetés gondolatát és Máté Imre (kolhozos vezető) egyetértett vele. Nem értettem egyet, de kolhozos társaim, főleg pedig a nem belső tag, de velünk tartó népiek többsége igen. Ezért, “a létrejött egység kedvéért”, “rendező” szerepet vállaltam. A továbbiakat a lázadó tömeg “rendezte”.

A Kopácsi Sándor által fölfegyverzett Nemzetőrségben harcoltam. Nem sok író-költő küzdött fegyverrel. Dénes Tibort, aki később Svájcba emigrált és sajnos elhalálozott, harcok közepette ismertem meg. Egyik szép visszaemlékezésében meg is írta ezt a találkozást. Ladányi Mihállyal több helyütt együtt harcoltunk, – Papp Árpád, a klasszika-filológus és költő az én egységemben kockáztatta életét azért a hazáért, mely utólag mellőzni igyekszik, mint mindannyiunkat, akik tényleg kockáztattunk. Ez a Magyarország nem a kockáztatók jutalmazója, hősök díjazója. Sohasem volt az. A hazáért elesettek özvegyeit, árváit mindig koldusbotra juttatta, ezért is csappant meg a kedv, a közért áldozatot hozni. A ma Magyarországa egy ál-ellenálló tenyészetből előállt nomenklatúráé. Ami a kultúrát illeti, különösképpen. A forradalom leverését követően, hasonlatosan az 1848/49-es szabadságharcot követő kultúrpolitikához, elkezdődött a megtervezett identitásrombolás. Ma azok a “nagymenők”, ez vonatkozik a képzőművészetre és irodalomra egyaránt, akik Aczél György idején törtek föl azáltal, hogy az identitásrombolás kivitelezőivé váltak. Ez a Nyugaton lejárt (s eleve életképtelen) izmusok utánzásából áll, azt bizonyítandó, hogy a magyar géniusz csak ennyire képes. Ezt az akciót befelé még mindemellett el lehetett adni, mint ellenállást. Ennek a manipulációnak természetesen külföldön is vannak támogatói. Egyfelől azok, akik a magyarságot gazdaságostul, kultúrástul a béka segge alá kívánják, másrészt azok, akik a Lunacsarszki-féle kultúrpolitika értelmében egész Európát le szeretnék minden vonatkozásban zülleszteni. A jelenlegi, magát nemzeti kulturális értékek védelmére elkötelező kormány kultúrpolitikusai nem tudják, vagy nem akarják erre vonatkozóan észrevenni az összefüggéseket. Ezért keserű vigasz, hogy én a karámon kívül élek, távol a barmok jászolától.

Miért, miért nem, bár Franciaországba készültünk, Münchenben kötöttünk ki. Maradék fegyvertársaimtól elbúcsúzván – mármint azoktól, akiket hazaküldtem, hogy ne néptelenedjék, ne aggjon el az ország. A “Vörös bölcsész” – így neveztek innen-onnen toborzódott harcostársaim, akik parancsnokuknak tekintettek, búcsút vett a Hontól.

A család, öt gyerekkel, kutyával, macskával, a déli tanya, fügefákkal, borral, életrajzomban fontosak, – és fontosak Darázs Mária kiállításai, melyek világjárást is jelentettek. A szakmáim – villany- és felvonószerelő -, a vállalat, fényben és homályban, mind fontos, legfontosabb azonban ehelyütt minden bizonnyal, írói pályám alakulása. Keveset írtam, s annál is kevesebbet hoztam nyilvánosságra. Minden épkézláb emigráns folyóiratban, újságban jelentek meg írásaim, – versek, elbeszélések, kritikák. Irodalmi hazám a Látóhatár, illetve az Új Látóhatár volt. Villanyszerelő vállalatom jövedelméből fönntartottam egy könyvkiadót is, ETANA néven és ki is adtam néhány író könyvét. Saját első kötetemet egy ukrán vállalat, a LOGOS adta ki 1966-ban, Fehér Förgeteg címmel. Ezt követte 1982-ben Herp/Etana közös kiadásban válogatott verseim kötete a “Karneolszemű macska fuvoláján” című. Hasonló című versem ars poeticám. Nézetem tömörített lényege, hogy az alkotást műalkotássá a minőség teszi, nem ilyen, vagy olyan eszmei tartalom. A hazafias, nemzeti érzelmű alkotás, vagy a kozmopolita egyaránt lehetnek remekművek, vagy ócska giccsek, mert a politikai elkötelezettségnek nincs befolyása a minőségre és nem is pótolja azt. E könyvet követte paródiakötetem, a “Csontom kutya” első könyve, az “Így írtok künn”. Ezt 1984-ben adta ki színesen illusztráltatva a Parabel kiadó, aki mögött Balogh Tibor kultúrmecénást leljük.

Az évtizedek lehetővé tették (meg egyetemi tanulmányaim is Budapest után Göttingenben és Münchenben), hogy németül is írjak. Először prózát, majd verseket is. Megjelentek verseim folyóiratokban, majd 1992-ben (ugyancsak Parabel kiadás) “Licht und Tau” (Fény és harmat) c. verseimből a szerelmesek, egy Darázs Mária által illusztrált kötetben. A Szabad Német Írószövetség (FDA) e könyv nyomán vett föl tagjai sorába.(A Magyar Írószövetségnek és a Pen Clubnak is tagja vagyok, tovább a Finnugor Írók Szövetségének, valamint a Numi Tórem Tudós Társaságnak. A magyarokat általában érdekli, hogy hol vagyok tag, hol tüntettek ki, hányszor, stb., – milyen címem, rangom van. Na, nem bánom: diplomás bölcsész vagyok, az irodalom és nyelvtudományok magisztere. Nem tüntettek ki, ezért még akadnak akik bíznak bennem.)

A SZER-nek külső munkatársa voltam, mezőgazdasági cikkekkel, humoros írásokkal, mint pl. a “Levelek a TSz istállóból” sorozat, de Ribánszky László igazgatósága idején helyet kaptak tudományos értekezéseim, tanulmányaim is. A SZER 400 perces adásban – sorozatban – sugározta leglényegesebb tudományos munkámat, a rábaközi sámánok hagyatékának földolgozását.

A müncheni magyar kulturális életben is részt vettem, a Széchenyi Körnek alapító tagja vagyok. Legjelentősebben azonban a “Haus der Begegnung” (Találkozások Háza) keretében működtem. Darázs Máriával együtt létrehoztuk a “Jó szomszédság Klub”-ját. Ennek célja a Duna-medence és környéke népeinek egymás közelébe hozatala volt, az averziók leépítése, egymás jobb megértése, főleg pedig annak megértése, hogy mi, magyarok is tudunk akceptálni, összefogni, adni, de nekünk is vannak jogos követeléseink, melyeket barátilag akarunk rendezni. Románok, csehek, ukránok, különféle délszlávok, de még kirgizek, üzbégek is látogatták a klubot, melynek italfogyasztását mi álltuk. Mi úgy hisszük, sokat tettünk Magyarországért, mert a klub látogatói egy új, számukra megnyugtató “magyar képet” nyertek és adtak tovább – hazafelé!

Honiaktól nem ritkán hallom, hogy mivel igyekszem pontos lenni, gyorsan cselekszem, “elnémetesedtem”! Ehelyütt szeretném nyilvánosan tisztázni, hogy nem németesedtem el, csak megúsztam az eloroszosodást! Magyar maradtam. Baráti köröm főleg németekből tevődött össze, de ez azért alakult így, mert barátainkat magunk választjuk és Németországban még mindig több német van, mint más egyéb. Magyarságom tagadhatatlan tény, nem mínusz, nem plusz, így önmagában. A nemzetnek – az én értelmezésemben – mindenki tagja, függetlenül vallásától, meggyőződésétől, származásától, aki e közösség létkérdéseihez pozitívan viszonyul. Aki nem, az önmagát zárta ki. Ezért meghökkentő és kihívó, amikor magyarul publikáló intellektuelek ütnek meg külső sovinizmusokból táplálkozó magyarellenes hangokat, vagy bojkottálják pozícióik révén magyar kulturális értékek méltó fölmutatását. Ez többnyire a Kádár-kor identitásromboló kultúrpolitikájának utóhangja. A Párt védnöksége alatt tenyésztett ál-ellenállók a váltás után taktikailag átrendeződtek. Egy részük ultranacionalista, másik részük nemzetpocskondiázó. Ezt illetően én csupán szerepmegosztást látok. Ma csak így tudnak létezni, két táborra rendeződve, mert csak így tudnak ürügyet szolgáltatni pro és kontra. Mivel pedig én átlátom a helyzetet, két széklet között tisztán maradok.

Sikerült a Szabad Német Írószövetséget a Magyar Írószövetséggel sikeresnek ígérkező együttműködést elindítanom. Ez gyümölcsöző lehet a magyar írók számára, – ha fölérik ésszel, ami nem biztos. Nekem az a keserves tapasztalatom, hogy Magyarországon épp az a réteg gondolkodik legegysíkúbban, amelyiknek a nemzetet irányítania kellene, – a humán értelmiség. Ezért is ártottam magamat a magyar politikába. Publikáltam, a nemzetet figyelmeztetendő – leginkább és legszívesebben a Magyar Hírlapban. Tagja vagyok a Magyarország 2000 parlamenti tanácskozó társaságnak, – pártokon fölül, s azokon keresztül-kasul, mert minden pártban vannak értelmes, hasznavehető, sőt böcsületes politikusok. Magamat liberálisnak vallom, és szerettem volna a magyar liberalizmust fölvirágoztatni. Hiába intettem, óvtam, ma ez a szó Magyarországon negatív. Erről épp magukat liberálisnak nevezők gondoskodtak!

Szívesen publikálnék Magyarországon, szívesen írnék többet magyarul. A bandaképződés olyan erős – sok az eszkimó, kevés a fóka- – koncmarcangoló alapon, hogy nehéz áttörni a bástyafalakat, még nehezebb elviselni a cenzúrán nevelkedett szerkesztők okoskodásait. Azt hiszik, a szerkesztő föladata az áthúzás, kihúzás, átírás, s más egyéb szöveggyilkolás.

Mindazonáltal készülődöm haza, szűkebb Pátriámba, a Rábaközbe, – de nem csoszimoszi gatyarohasztó öregnek, nem meghalni, hanem küzdeni. Erre nagy szükség van. Nem nekem van rá szükségem, hanem Magyarországnak. Ma több veszély fenyegeti az Országot a tatárjárásnál, törökdúlásnál is. A demokrácia, az Európához kötödés van veszélyben. A hatalom birtokosai szisztematikusan számolják föl a demokráciát, a jogrendet és árusítják ki a nemzet javait, érdekeit. Mindazonáltal nem diktatúra felé haladunk! A despotizmus veszélye fenyeget. Természetesen nemzeti szólamok kíséretében. A despotizmus, az önkény nem azonos a diktatúrával. A diktatúrának szabályai vannak, az önkény kiszámíthatatlan. Nem tehetek róla – ez születési hibám lehet – én kötelességemnek érzem a szabadságért küzdeni.

HunHír.Hu