Egy világeseményhez igazították idén népi iparművészek, hagyományőrző mesterek legnagyobb hazai seregszemléjét. A Budai várban immár szokásos Mesterségek Ünnepe programsorozatot úgy valósították meg a szervezők, hogy csatlakozhasson a vele egy időben Magyarországon megrendezett III. Folkloriáda világtalálkozóhoz. A magyar múlt régi foglalkozásait űző, azok szakmai fortélyait továbbvivő mesterek tényleg nívós és értékes találkozóját idén az eddiginél jóval több zenés-táncos fellépés színesítette.

A világtalálkozónak ugyanis 74 ország 2200 idegenből jött résztvevője volt. Megint megmutatkozott az a tendencia, amelyet oly sokszor ostoroztunk lapunk hasábjain. Magyarország, Európa közepe az utóbbi időben szívesen ad otthont mindenféle világrendezvénynek úgy, hogy valójában a magyar hagyományőrzés ennek csak egy kis szeletét jelenti. A világzenében, néprajzban, etnokultúrában gondolkodók számára mindig süket fülekre talál az a felkiáltás, miszerint a Kárpát-medencei magyarság néprajza, több évezredes tudásanyaga olyan hatalmas tárházát nyújtja a történelmi múlthoz kapcsolódó kulturális, művészeti irányzatoknak és azok kifejezőinek, hogy egyszer végre már megérdemelhetne egy országos szintű, mindenre kiterjedő eseménysorozatot. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a Mesterségek Ünnepén felvállaltak a szervezők egy ősi foglalkozást, hiszen a nemezkészítés került központba.

A Budai vár történelmi hangulatot idéző zegzugos utcácskáin idén 800 mester kínálta portékáit a látogatóknak, illetve a népi iparművészet iránt érdeklődő vaskosabb pénztárcájú vásárlóknak. Hagyományőrzők érkeztek hozzánk az elszakított területek közül Erdélyből és a Délvidékről, mert a népművészeti egyesületek szövetsége e két magyar terület ősi foglalkozásokat űző képviselőivel is felvette a kapcsolatot. A nemezművészeti szakmai bizottság pedig két kiállítást is rendezett a budavári eseményekhez kapcsolódóan az Iparművészeti Múzeumban, illetve a Magyar Nemzeti Galériában, ahol bemutatták a nagyközönségnek a nemeztermékek sokoldalúságát, és ennek a lassan feledésbe merülő alapanyagnak többirányú felhasználhatóságát. A ruháktól a művészi alkotásokon keresztül a hétköznapi használatban is alkalmazható takarókig.

Várbeli barangolásunk során annyit azért megállapíthattunk, hogy legalább a minőség kedvező irányban mozdult el a korábbi bemutatókhoz képest, és mintha a szakmai zsűri is jobban végezve dolgát, nem adott teret a giccsnek és az értéktelennek. A vároldalt természetesen benépesítették azok a főleg Erdélyből, Bánffyhunyad környékéről és a Mezőségből érkezettek, akik a környékükön fellelhető most már régiségnek is számító több mint 84 éves egykori nagy-magyar portékákat kínálgatták azt az érdeklődőknek. A hagyományos művészeti ágak képviselői sajnos Erdélyben és a Székelyföldön is vagy rossz alapanyagból dolgoznak, vagy ott is tömegáruvá silányítják azon termékeket, amelyek korábban a régi mesterek keze nyomát viselve tényleg egy emberöltőt szolgáltak végig. Persze, van jó néhány múltszerető mesterember Erdély és a Székelyföld számos szegletében, akár a keramikusokra, szőtteskészítőkre, vagy a fafaragókra gondolunk, akik minőségi munkát adnak ki kezükből  igaz, teljesen jogosan ezeknek meg is kérik az árát.

Azok a pokrócon árulók, akik a régi kincseket gyűjtötték össze, bizony jelentős felárral adják tovább az ősök jussát, az eldugott falvakból származó régi tárgyak valós értékét nem ismerik a világ folyásáról kevésbé értesültek. Mondjuk, még mindig jobb, hogy Magyarországra kerülnek a Királyhágón túli régi mesterek munkái, mintha olasz, holland, vagy német otthonok kevésbé féltett kincsévé válnának.

Visszatérve a nemezkészítésre, azért örülhetünk annak, hogy ha lassan és döcögve is, de visszatérhetnek a mindennapi életbe a régi szabászati alapanyagok. Egyre többen vannak, akik felvállalják a magyar hagyományokat tükröző viseleteket. Mint az élet más területén, itt is vannak jobbnál jobb ötletek, illetve megvalósítások. Bizonyos polgári körös rendezvényeken részesei lehetünk látványos divatbemutatóknak, ahol az iparművészek alkalmazzák a régi szabásmintákat, díszítéseket, és egykori sztármanökenek kínálják az árában sem utolsó ruhakölteményeket. Bizonyos jobboldalinak mondott szalonokba és társasági összejövetelekre beköltözik ez a kultúra, még ennél jobb és eredetibb ötleteket valósítanak meg azok, akik a honfoglalás kori időszakba, illetve még előbbre nyúlnak vissza a múltidézéssel.

A régi pásztorviselet felelevenítése, a tarsolylemezek, veretes övek idézhetik akár nagy királyunk, Atilla (tehát nem Attila) időszakát is, s a ruházkodás ezen mindennapi kiegészítői a szerényebb pénztárcájúak számára is hozzáférhetőek. A külső megjelenés is mutatja, hogy a hivatalosnak mondott polgári vagy jobboldali társaságoknál kifejezésben, politikai hitvallásban akár Trianon felvállalásában jobban jeleskedők markánsabban és egyértelműen képviselik mindazokat, amelyeket a fent említettek csak virágnyelven mernek közölni. Talán mélyebb, és az újabb kutatásokat is jobban elfogadott a történelemszemléletük, s ezen tudásanyag birtokában verhetik vissza az olyan támadásokat, amelyek a meg nem értésen és a visszafogottságon alapulnak.

Az egyik úgymond polgári rendezvényen ugyanis az egyik szervező le akarta tiltani a fellépő zenekar azon dalát, amelyben a magyarok hőstetteit felelevenítve büszke Botondról regélnek. Az indok nagyon együgyű volt, mert a jeles cenzor azzal támasztotta alá mondanivalóját, hogy Botond korában a magyarok még pogányok voltak, s ez nem illik Szent István szellemiségéhez. Mostanság bizony már tudhatnánk, hogy Atilla kora óta a kereszténység meghatározója Hunniának.

2004. augusztus 22.

G. Kirkovits István