Csíksomlyó kézzel fogható valóság lett idén is, s most már nemcsak a csodatevő több százéves faszobor emlékezteti a hívőket és a magyarságban gondolkodókat az együvétartozás fontosságára. Csíksomlyót idén először meleghangú üzenettel köszöntötte a pápa, levélben küldte áldását a több mint 300 ezer zarándokra. Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek közbenjárására II. János Pál pápa figyelme a magyarok felé fordult, és érezhették aggódó szeretetét azok a csángók is, akik mint az utóbbi időben minden alkalommal a magyar nyelvű miséért fohászkodtak.

Csíksomlyó kézzel fogható valóság lett idén is, mert előkerült, sőt a búcsújáró helyre érkezett az a székely áldozó pohár, amelyet Anonymus a Vérszerződés egyik fontos kellékeként említ. A kehely alakú kegytárgy öble kókuszdióhéj, szára és talpa aranyozott ezüst, csipkés cifrázatokkal, karimákkal díszített. Történészek szerint az ókori szkíta Anachar-sis pohara volt, amelyet Székelyudvarhely ősi településén, Budvárban őriztek. A Sándor-család jóvoltából a csíksomlyói zarándokok is megcsodálhatták ezt az ősmagyar tárgyi emléket, amelyről bővebben megemlékezik a XVI. században kiadott Székely Krónika.

A nap a felhők mögé bújt Pünkösd vasárnap reggelén, s a nyeregre felkapaszkodó zarándokok nem érezhették hajnali melegítő erejét. A nap a felhők közé bújt, mert lehet, hogy ő maga is elcsodálkozott azon a világon, amelyben ott lenn, a havasok lábánál egymásnak feszül a magyar. Az egyik oldalon az uralkodók talpnyalói, a mindent odadobók és a saját egzisztenciájukat kergetők, a másikon azok, akik ragaszkodnak múlthoz és jelenhez, hagyományhoz és a pozitív újdonsághoz, s a világ kereke forgásának függvényében maguk akarják alakítani sorsukat.

A nap a felhők mögé bújt, mert most úgy tűnt, hogy a bérenceknek áll az égi szekér rúdja, s ezért nem akart teljes valóságában megmutatkozni. A zarándokok vártak a szokásos reggeli fényre, az erősítésre, és a felsőbb régiókba vezető aranyhídra, de most önmagukban kellett hogy megtalálják a hit, a sorshoz való alkalmazkodás és a soha el nem múló remény legfontosabb kitételeit.

Idén is összejöttek több százezren, mert Csíksomlyó nem csak egy katolikus ünnep, nem csak egy székely haditett emléke, nem csak a csodavárás, a titokzatos gyógyulások helyszíne, hanem a különféle áramlatokkal felkorbácsolt tengerben egy olyan magyar sziget, ami a túlélésnek lelki és fizikai záloga. Érkeztek a keresztalják Székelyföldről szinte minden pontjáról, a moldvai csángóföldről, a Királyhágón innenről és túlról, hogy felhangozhasson a Boldogasszony anyánk, az Erdélyi Himnusz és más, lelket nemesítő, lélekből kibúvó énekelt fohász.

A csángók népviseletben, magyar papért imádkozva, az árpádsávos zászló alatt gyülekezők több ezer éves történelmünket hirdetve, a nemzeti trikolórt lobogtatók a kiegyezés utáni Magyarországra emlékezve úgy, hogy az anyaország csatlakozása után a nyugati határainkon megint loboghasson és mindig őrt állhasson a magyar zászló.

Pál Leó ferences tartományfőnök az édesanyához hasonlította Csíksomlyót, ahol védelmet, bátorítást nyer a magyar. Édesebben szól itt az ének  szólt a nagy tudású pap, s ezt a kijelentést be is bizonyította a sokaság. Szívből jött, akaratosan, de mégis könyörgően.

Jakubinyi György gyulafehérvári érsek emlékeztette az egybegyűlteket, hogy mindannyiunkat összeköt a közös hit, a közös műveltség, az anyanyelv és Csíksomlyó az a hely, ahol mindig kifejezhetjük egységünket.
Erdő Péter bíboros szerint az emberi történelem útján kell, végigjárjuk földi életünket, itt kell gondolkodnunk, tanulnunk, szeretnünk egymást, embertársunk javát szolgálnunk és Istent dicsőíteni. Gondolkodni pedig szavakban és fogalmakban lehet igazán, anyanyelvünk, s hosszú nemzedékek tapasztalatát, szépség iránti érzékét hordozza.

A szentmiseáldozat bemutatásakor Erdő Péter felemelte a kelyhet, az ősi székely áldozópoharat, amely a magyar-szkíta rokonságot is szimbolizálja, azt a történelmi ereklyét, amely kiállta az évezredek viharát. Most, idén először láthatta a sokadalom, szemlélhette közelről a főpap kezében azt az ereklyét, amely tárgyi valóságában is figyelemfelkeltő lehet azon áltörténészek számára, akik a XIX. századi Habsburg gyarmatosítási kísérletek talajáról kiindulva a mai napig már megcáfolt elméleteket hangoztatnak, s nem a sztyeppék szilaj fiait, hanem távoli északi népeket jelölnek meg rokonul.

Csíksomlyó igazi szenzációja volt, isteni adomány, hogy ez a kehely, amely láthatta múltunk jeles eseményeit, és átvészelte a zivataros évszázadokat, most Csíksomlyóra érkezhetett. A közeli Budvár adott neki otthont az idők hajnalán, s most visszatért, hogy szimbolizálja a keresztény hit fontosságát egy olyan világban, amelynek jeles képviselői ennek az ideológiának a szükségességét a nagy európai látszat-összeborulásból ki szeretnék iktatni.

A másik szívet szorongató jelenség a moldvai csángók könyörgése volt, akik imáikban őrizték meg archaikus nyelvünket, s akik a Kárpátok gerincén túl az évezredes idegenben is ragaszkodnak a hithez, a múlthoz, e kettős összekötő kapocshoz. A székelyek Himnusza Erdélyért fohászkodik, a csángók ott, ahová száműzte őket a sors, gyökeret vervén magyarnak akarnak maradni. Szülőföldjüket megtartani olyannak, amilyen éltető volt évszázadok alatt, amikor az ősök esténként morzsolták a rózsafüzért, és anyanyelvünkön éltették a Szűzanyát.

Álltak a konok tekintetű férfiak, a fehér, hímzett mellyre valóban a feltűzött hajú asszonyok színpompás ruháikban, s felemelték azt a táblát, amely hírül adja a világnak, hogy vallásuk gyakorlásában is akadályoztatva vannak, mert a hamis román történelemszemlélet még az anyanyelven elmondott imától is meg akarja fosztani őket. Mint Erdő Péter is emlékeztetett rá, anyanyelvünk pedig kincs, sőt annál több, múltunk meghatározó záloga, s történelmünk kifejezője. A csángók, amellett hogy imádkoztak, jelenlétükkel nyomatékosították, hogy nem valami elmagyarosodott román származékok, hanem azok ivadékai, akik a külső ellenség elöl menekülvén, ha haragban is voltak a világgal, hitüket és hovatartozásukat soha nem adták fel.
Aztán leültek a csángók, mert táplálék kell a testnek is, a tarisznyából előkerült a darált húsból készített töltike, s úgy, mint egykoron a havasi legelők pásztorai, békében és barátságban lakomáztak a föld terítette ünnepi asztalon.

Csíksomlyó a magyarság, a megmaradás és a mosoly országa. A szelíd akaraté, a déltudatosságé és a szereteté. Amikor a gondok, a bajok, a problémák, ha húsbavágóak is, azon a belső körön kívül maradnak, amely mozgatja azokat, akik ha kell, gyalog, összeölelkezve, egyházközségük zászlaja alatt megérkeznek hitet és színt vallani. Mosollyal, mert a mosoly erő, a szelídség hatékony fegyver, az elkötelezettség pedig a túlélés lelki muníciója.

2004. június 02.

G. Kirkovits István