Furcsa egy dolog ez a szilveszter. Milliók készülnek arra, hogy egyszer egy évben úgy igazán eleresszék magukat, alkohol- és egyéb mámorban másszanak át az új évbe. Szilveszter egy legális össznépi banzáj pezsgődurrogtatással, és önfeledt felszabadultsággal, mintegy lezárása valaminek, és belekábulás az újba. Lehet úgy is köszönteni az idő kerekének látványos mozgását, hogy párunk kezét fogjuk, s a fenyvesek felé fordítjuk tekintetünket. Egy székelyföldi szilveszterben az a csodálatos, hogy az út legalább annyira jó, mint a fogadó, ahová megérkezel.

Egyre többen vannak hála Istennek, akik úgy érzik, hogy az elszakított területeken való ünneplés nemcsak magunk felszabadítása, hanem egyben egy közösségi élmény is. Erdély, azon belül Székelyföld azon szeglete a világnak, ahol a havasokon mindig fehér a karácsony, és 600-800 kilométerre az otthontól magyar szó visszhangzik a hegyek takarásából. Odamenni, közben látni, érezni és érzékeltetni a sietséget, és tudni azt, hogy minden perc, minden pillanat egy-egy újabb élmény a múltból a jelennek.

Maga az útvonal ismert, hiszen legtöbben Nagyváradon keresztül indulnak a Királyhágó felé, hogy közben egy pillantást vessenek a szent magyar király, László szobrára és ott a nagyváradi istenházában egy imát mormoljanak el az örökké harcos és örökké kitartó Tempfli püspökért. Aztán ott az első magaslat, az első hegy, amelynek túloldalán kezdődik az egykori Tündérország, és tövében Adyt idézhetjük a csucsai kastélyra tekintve.

Kalotaszeg, cifra Kalotaszeg, valamint a gyönyörű körösfői templom mind-mind egy állomás, egy jóleső szemrevételezés, hogy kincses Kolozsváron felejthessük a magyarfalót, a mindent bemázoltatót, az eszétől elhagyottat. Marosvásárhely fényben úszik, mert mégiscsak európai város, hiszen a Kárpát-medence, mint tudjuk Európa közepe, s azok a házak, azok az épületek, amelyeket még eleink emeltek, dacolva az időjárással és a történelemmel hirdetik egy szorgos, dolgos nép, és a Szent Korona alá tartozó emberek összefogásának eredményét.

A tábla még elrománosítva is érthető nekünk, mert kihagyjuk a közepéből azt a h betűt, s máris Hargitában járunk. Megállunk egy szíverősítőre, adjon Istennel köszöntünk és fogadj Isten a válasz a gúnyhatártól párszáz kilométerre? Nem lehet leírni ezt az érzést, amely hatalmába kerít minden jóérzésű magyart, akárhányszor is zarándokol erre a szent területre. Magasztos, mert székely hősök vére áztatta, szent és szívhez szóló, mert annyi bú, fájdalom, eltaposási kísérlet ellenére meg akar maradni ezen a pár négyzetkilométeren a hun ivadék, és konokul szembeszáll minden beolvasztással.

A székely anyaváros főterén most nincs hó, a távoli hegyek jelzik foltokban a fehérséget, és szokatlanul meleg van. Ha hideg lenne, akkor is lehetne érezni a meleget, hisz a testet bizsergető jó érzet a hely szellemének köszönhető. Ugorjunk be egy jó kávéra Árpihoz, lepjük meg egy Nyers Csaba-féle rakamazi turullal, köszöntsük azokat, akik a korábbi találkozások, koncertek óta már barátok, s várnak bennünket.
Térjünk be Sebestyénékhez a Nyikóba Farkaslakán egy áldomásra, nyugtázzuk, hogy az itteniek is tanultak a korondiaktól, de nem annyira kapzsik, mint az ott már a rájuk szakadt gazdagságtól elszemtelenedettek. Farkaslakán beérik kisebb haszonnal is, mívesebb és eredetibb az áru, mint a lassan már giccshalmazzá váló egykori fazekas-fellegvárban. Tamási Áron néhány méterre alussza álmát, Ábel megtért a rengetegből és talán követik példáját azok, akik Magyarban egy kis pénzt összeszedve visszatérnek a szülőföldre.
Közben megérkeznek Attiláék is Budapestről, köztük Tamás vitéz, hogy picit felvidítsák a székely lányokat, és pólójukkal is hirdessék a magyar ellenállást.

Székelyföldön kétszer koccinthatunk az új évre, kétszer csendülhet fel a magyar és a székely himnusz, mert az időeltolódás miatt mindként időzóna szerint emelhetjük poharunkat a szebb magyar jövőre. De addig még van út, s van lehetőség, hogy Segesvárott megcsodálhassuk a szász erődvárost, Fehéregyházán nemzeti színű szalagot köthessünk a Petőfi-szobor melletti kopjafára, és hála Bögöz település temploma lokálpatrióta lelkész-kántor-gondnokának láthassuk a Huszka József által felfedezett freskókat. Átélhessük Szent László és Szent Margit életét, és bosszúsan nyugtázhassuk, hogy míg a Lajtától nyugatra ennél jóval értéktelenebb dolgokat is kamerák és üvegfalak tömege véd, addig itt a rácsodálkozó nyugati turisták körmükkel belekaparhatnak a freskókon lévő rovásírásba. Esetleg meg is kóstolhatják, mert mint megtudjuk egy része úgy tűnt el ennek a felbecsülhetetlen értéknek, hogy az ujjbegyüket nyálazó nyugatiak vizslatták milyen vastag a festékréteg.

Aztán a Budvár, ott Udvarhely határában. Atilla hun-magyar király öccse, Buda sasfészke. Lentebb a templom, keresztény, s örök mementója annak, amit már egyre többen hisznek és vallanak, hogy egyistenhívő volt nagy királyunk. Az egyik legrégibb épített emlék, a honfoglalás hivatalban lévő dátuma előtt rakták le az alapjait. Jézus szíve kápolnának hívják, és azt tartja a hagyomány, hogy a Budvár tetejéről egy székely vitéz nyíllal szíven lőtte a rájuk támadó tatársereg vezérét, és a kutyafejűek ettől megfutamodtak. A régi kövekből ekkor emelték a kör alakú kápolnát.

Ugorjunk a jelenbe, Udvarhely főterére, ahol durrognak a petárdák, és a szálloda éttermében felcsendül a székely, majd egy óra elmúltával a magyar Himnusz. Az emberek összeölelkeznek, kezet ráznak, s kívánnak egymásnak, maguknak egy jobb világot. Mi is ezt tesszük egy egyszerű kis mondattal, hogy valóra váljon a régi álom, s az itteniek útra keléséhez Bukarestbe, s nem Budapestre szükségeltessen dokumentum. A fentebb említett Árpiék egy kis klubban ünnepelnek, vigadnak sírva és nevetve, s ide más ajándékot viszünk: dalokat. Romantikust, Ismerőst és Kárpátiát, amit hál Istennek már ismernek.

A Hargita méltóságteljesen szemléli a lent vigadozókat. Egyszer csak eltűnik a földút, s elkél a hólánc, hiszen a madarasi menedékházig embert és autót próbáló a járás. A csúcsok a ködbe vésznek, a fenyők szálfaderékkal vigyázzák a tájat, és valaki halkan dúdolja: miről álmodik a lány a Madarasi-Hargitán&

Ködös reggel és indulni kell a mindennapokba. Fogy a kilométer, csökken a távolság a főváros felé, de egy pillanatra mindenképpen meg kell állni ott, ahol jeles eleink alusszák örök álmukat. Újévkor szinte kötelesség, hogy a Házsongárdi temető mellett elhaladván megállt parancsoljunk, és egy piros-fehér-zöld színű szalagocskát kössünk most a fiatalon elszenderült Dsida Jenő sírboltjára. Kerülte Erdély nevét, melyet káromkodó kocsisok és esküdöző kalmárok szájából hallok, melyben önhitt szónokok dagasztják naggyá magukat s pletykaszájú vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva. Tanuljunk tőle szelídnek lenni, hogy jobbá válhassunk. Múltunkban leledzik a jelen, és múltunkból táplálkozhat a jövő.

2004. január 09.

Képalá:

1. Szent László, segíts!
2. Jézus szíve kápolna székely kapu védelmében
3. Életre kelnek a szentek a bögözi templom falán
4. Száll a sí a Madarasi-Hargitán
5. (&) Máris mentél, alig jöttél, így vagyon megírva (&)

G. Kirkovits István – G. Németh Éva