A hiánykorszakban csak átsuhantunk rajta, hiszen várt Bécs, a csillogás, a szabadság, a nyugat. Igaz, a fenti kijelentés csak azon szerencsésekre érvényes, akik valamilyen oknál fogva nem estek ki a rostán, s háromévente felnyílt előttük az öntöttvas-sorompó. Információ nem volt, a történelemkönyvek hallgattak, s felnőttek úgy generációk, hogy nem is tudták, ősi magyar föld van a vasfüggöny túloldalán. A jelenlegi Burgenland a régi nagy Magyarország testéből leszakítva keletkezett, és számos beszédes tárgyi emlék idézi a több mint ezeréves magyar jelenlétet. Lovagvárak, sejtelmes várkastélyok, fogadalmi emlékoszlopok, templomok, üvegablakok, néprajzi kincsek figyelmeztetnek arra, hogy a történelmi Magyarország ezen szegletén, ha szippantunk a múltból, még mindig megállhat nekünk az idő.

Ma már senki sem foglalkozik azzal, hogy annyi ideje, ahány év alatt serdülőkorúvá lesz a gyermek még a hatalom teljes tiltása, szigora, és kizáró törekvése uralkodott ott, ahol mostanság egy rövid útlevélkezelés után kitárul a tér nyugatra. Szögesdrótok, világító rakéták, futóláncra tett farkaskutyák vigyázták azt a keskeny kis gyepűt, amely elválasztotta a nyugati megyéket Ausztriától.

Azoknak, akiknek tilos volt az átjárás, és kiutazása sértette a közérdeket csupán elképzelt álom volt az, hogy mi lehet ott, a túloldalon. Miután kevésbé tudatosult benne, hogy a kegyetlen nagyhatalmak egyetlen intézkedéssorozattal éket vertek magyar és magyar közé, és más közigazgatás alá helyezték azt, amit évszázadokon keresztül a Szent Korona vigyázó szeme óvott, nem is gondolhatta, hogy ott van egy megóvott mesevilág, amit nem csúfíthatott el a 45 utáni Magyarországra oly jellemző sztálinbarokk. Ott nem építettek panelházat a középkori épületegyüttes foghíjára, s nem rondították meg alumínium nyílászárókkal a szúette fa ajtókereteket. Ott megmaradt az, amelyet megkímélt a második világégés, és a megszálló szovjetek rövid ideig tartó uralkodása nem okozott olyan jóvátehetetlen károkat, mint a nálunk a csaknem negyven évig ideiglenesen állomásozók. Mert tudni kell, hogy Burgenland magyar volt, sváb és horvát, az őrzők utódai népesítették be a folyókkal szabdalt hegyekkel, dombokkal díszített igazi végvári környezetet.

A mostani rohanás is csak átutazásra sarkallja a nyugatra igyekvőt, pedig két-három nap alatt megismerhet mindent, amely egyértelmű része történelmünknek. Olyan darabja, amely alkalmassá tesz időutazásra. Látjuk az idegen nyelvű feliratokat, s általában széttárja kezét a múzeumi teremőr, ha anyanyelvünkön szólunk hozzá, de bárhol is járunk ezeken történelmi helyeken egy-egy felirat, egy-egy ismert évszám, vagy egy darabka piros-fehér-zöld, illetve árpád-sáv mutatja a múltat. Indulhatunk szinte bármelyik magyar-osztrák határátkelő felé, 20-30 kilométeres körzetben mindenhol ott érzékelhető az ősi jelenlét. Tagadhatatlanul az osztrákok is tesznek azért, hogy az egyes magyarok is lakta településekről már az útjelző táblák alapján is tájékozódhassunk. Az elmúlt években a sógorok kétnyelvű feliratokat is elhelyeztek, megkönnyítve ezzel nemcsak a vásárlók, a bevásárló turisták, hanem a múlt iránt kutakodók helyzetét.

Az átkosban talán nem is sejtettük, hogy Kőszegnek is van párja a határ túloldalán, közel a Fertő-tóhoz, s álmodni sem mertünk róla, hogy tizenegynéhány kilométerre a Rábába ömlő Gyöngyös patak ölelésében a Nádasdyak sasfészke dacol az idővel. A lékai vár a tatárnak ellenállt, a török nem ostromolhatta, és boltíves termeinek egyikében lázasan kísérletezhettek aranycsinálással a középkori alkimisták. Lovagtermében düböröghetett egykor a sok fényes páncél, a kereszttel megrajzolt, Szent Istvánhoz és Szűz Máriához fohászkodhattak a kápolnában fejet hajtók.

Börtönéből felhallhatott a füstös konyha mellett tivornyázókhoz a láncra vertek jajkiáltása. Vajon mit érezhetett az a szegény szolgálólány, akinek húsába mélyedt a vasszűz kihegyezett kampója, vagy az a kém, akit tüzes fogókkal csipkedve bírtak szólásra. A kínzóeszközök éppúgy részesei egy kornak, mint a baldachinos nászágy, vagy a szépen vésett ezüst kupa. Az alabárdra támaszkodó őrzőstrázsa a toronyból tekinthetett kelet és nyugat felé. Vigyázva a várat, figyelve hogy az alant levő falu nádtetős házaira rászáll-e a vörös kakas.
Lehet, hogy a főúr Nádasdy Ferenc pont az eldugott toronyszobából küldte levelét postagalambbal Zrínyinek és Frangepánnak, hogy a franciákkal és a törökökkel összefogva vessenek véget hazánkban a Habsburgok elnyomó uralmának. Talán a tiszta szoba boltívéhez támaszkodott, miközben gondolkodott a magyar haza sorsán, de az is lehet, hogy azt a kis jelet, ott a lovagterem falán ő karcolta. Nádasdy visszatért, hiszen miután lesújtott a pallós, a vártemplom kriptája lett porhüvelyének otthona.

A hideg kriptában pihenő főúrra letekinthet a főoltárról a magyarok nagyasszonya kilépve a török elleni csatából, s ott a mostani osztrák föld ezen templomában is jól látszik Magyarország jelképe, a Szent Korona. A Nádasdy-árvák sírását is magukba fogadták a vastag falak, amikor saját bőrükön érezték a Habsburg megtorlást, és a hatalmas gazdagság nagy részére rátelepedett a császári sas. Aztán megint vigasság költözött a várba, hiszen az Esterházyak lettek új urai, és az ő címerük ékesítette a bejáratot hosszú-hosszú évszázadokon át.

És eddig még csak pár kilométert hatoltunk nyugat felé a patakok folyását követő úton, de mászhatunk hegyet más irányból, hogy ugyancsak Lékára jussunk. S hol van még akkor az a sok szemet gyönyörködtető emlék, amely mind feltérképezésre vár.

Indulhatunk Borostyánkőre keresni az angol beteg lábnyomát, és a magántulajdonban lévő vár egyik vastag fatáblával védett ablakából ránk pillanthat egy Almássy leszármazott. Nézhetjük a herendi majolikát a máriafalvi templomban, vagy a több százéves szemöldökfát Tarcsafürdőn.

És még itt van Németújvár, Szalonak, Fraknó, Vöröstorony, az épen maradt és megvédett várak. A fenyők és a tölgyesek árnyékában mind egy darab a múltból, mind egy szelet Magyarországból. Budapesttől negyednapi járásnyira.

2003. április 28.

G. Kirkovits István