Az emberek karácsony szentestéjén felmentek a havasba tüzet gyújtani. Hatalmas fenyőrönkök pattogtak a tűzben, amikor a délutáni szürkületet bevilágították a lángok, melegítve a lelkeket. A fák is, az emberek is várták a kis Jézus megszületését, mert ott a zord, de fenséges tájon mindennél fontosabb szó a születés és a szeretet.

Lent a faluban a kemencék padkáján kerítettek maguknak ülőalkalmatosságot azok, akik szeretnek merengeni a múlton, átértékelni a küzdelemmel, sokszor könnyel teli napokat, szinte az egész évet. Ott, a havasokban karácsonykor kezdődik az új év, mert először kell a töltekezés, a lélek felmelegítése, a szeretet kisugárzása, a helyben maradás öröme, a megmaradás reménye.

Fenn, a hegyen égig szökött a láng, lent, a völgyben a kemencék ontották a hőséget, hogy valami nagy-nagy forróság telepedhessen rá mindenkire. A tűz jó, a tűz éltető, ha kell, megolvasztja a jeget, a havat. A fák ágairól lecsöpögő hólé aztán megfagy, csodálatos üvegfigurákat varázsolva. Rohanó világunkban keveset gondolunk a távol lakókra, mert itt nálunk, a kicsi hazában más a karácsony. Valamikor fehérbe öltözik, de lehet szürke, sőt talán még sötét is.

Itt, a kicsi hazában úgy gondoljuk, hogy kell pár nap a rohanásban, amikor kimutatottan szeretetet adunk és kapunk, noha ez úgy lenne igazán teljes és természetes, ha mindennapjainkat határozná meg ez az érzés. A havasi ember más, nála nem csilingel a villamos, a postás sem csenget, és ilyenkor karácsonykor szánon hozzák a jófajta ennivalót. Szeretet ünnepe a havasokban, és szeretet ünnepe a síkabb vidéken, mégis közös lehet egy valamiben. Magyarok karácsonya itt is és ott is, noha idén sokan nagyon keserű szívvel várják kis Jézus eljöttét. Ajándékot tettek volna a karácsonyfa alá az ottaniak, ajándékot adhattak volna azok, akiknek semmibe sem került volna, mégis összezárták szívüket. December eleje sötét volt, mondhatni visszataszító, mert milliók szívét-lelkét nem melegítette a tűz, s mintha kihalt volna belőlük a szeretet.

Mire gondolhatnak azok, akik most szentestén felmennek tüzet gyújtani a havasra? Milyen alakzatokat ölt majd a láng, melegít-e, vagy eltávolít, ezt ma senki sem tudhatja. A havasi ember szomorú lesz, mert amire úgy várt, a megszületésre, a kegyelemre és a szeretetre, idén nem adatott meg neki. Az a magyar karácsony most keserűséggel és fájdalommal teli ott, elgondolkodtató, talán megborzasztó itt. Miért nem adtunk ajándékot, illetve miért voltunk olyan kevesen ajándékozók most a december fekete napján? Hogyan készültünk, vagy készültek akkor a karácsonyra az itt élők? Az igen reményteli volt, a nem keserűen kiábrándító, élettelen és szeretettelen, nem engedte kikelni a remény Luca-búzáját.

Mi, akik igen, igen és még egyszer is igen mondjuk, hogy ott távol is meg kell születnie a magyar Jézusnak, hogyan karácsonyozunk idén? Szívünkben gyújtunk gyertyát, mert valahogyan sápadt fényű csillagokat szór csak a csillagszóró. A havasi ember most nem vár, nem gondol a testvérre, beletemetkezik keserű magányába. Kis Jézus, születéseddel, valóddal és teljes fényeddel gyújtsd meg még egyszer a remény tüzét, mert nem maradhat minden ilyen összezavart, lelketlen és kusza.

Ott, a havasokban esik a hó, fehér a karácsony, székely harisnyás, ködmönös emberek mennek az éjféli misére. Reménykedjünk, hogy a kis Jézus megtalálja a jégcsappá vált szívek még lüktető, meleg, piros erét, és ez a vékony artéria átjárja a szervet. Élni kezd, remélni, és gondot, megvetést, fájdalmat elűzni. Reménykedjünk, hogy az éjféli misén ott, a Hargita lábánál, vagy fenn, a havasi templomban szól a karácsonyi ének, és a fejkendős öreg nénikék, ködmönös bácsikák, ha el is morzsolnak egy-egy könnycseppet, de azért eléneklik a Himnuszt. A mienkét és az övékét, mert ez a két imádság Atilla utódai: székelyé, magyaré.

2004. december 24.

G. Kirkovits István