Ha most felhorkannak, az jó. Ha mérgesen csapnak egyet a levegőbe, az még jobb. Ha vitatkoznak, és közben gondolkodnak, az a legeslegjobb. Erdélyt nem lehet nem szeretni, a Székelyföldet, a székelyeket nem tagadhatja meg egyetlen érző szívű, nemzetben gondolkodó magyar sem. Trianont előkészítették a román bankok, mert a magántulajdon szent és sérthetetlen, s ezt váltotta később aprópénzre a Nagy-Magyarországot szétszaggató világpolitika. Mégis, a fenyvesek alatt megtartotta kultúráját, hagyományát és nyelvét az, aki egy tömbben élt, és az is ragaszkodott az ősi kultúrjusshoz, akit már ellenséges közeg vett körül.

Bármennyire is furcsán hangzik, mostanság már látszik, hogy a pénz hatalmánál erősebb a tömegkommunikáció ereje. Magyarországról áramlik Erdélybe és a Székelyföldre a kultúrmocsok, az ottani csatornák ugyanazt a gagyit közvetítik, amelyben idehaza nekünk mindennap részünk van. Ez minden más fizikai beavatkozásnál súlyosabban érinti a Hargita-környékén lakókat, mert észre sem veszik, hogy úgy hatolnak be életükbe, hogy közben lassan, de határozottan átalakítják azt. Senki sem akarja, hogy Székelyföld élő skanzen legyen, ne részesülhessen az információs társadalom azon áldásaiból, amelyek a kapcsolattartást és a világban való eligazodást segítik elő. Azonban itthonról is harcolni kell, hogy a szenny ne mérgezhesse az ottani lelkeket, és ne azok a példák legyenek a fiatalok előtt, amelyet már hál Istennek idehaza is egyre többen elutasítanak.

A helyzetet nehezíti azon ottélő illetékesek hozzáállása, akik – behódolván a divatnak -, innen a kicsi országból olyanokat hívnak meg előadásokra, koncertekre, vagy kiállítás-megnyitókra, akik lehet, hogy az üzletiesedett sztárvilág itthoni kérészéletű prominensei, de semmiképpen sem a népben, nemzetben és a magyarság megmaradásában érdekeltek. Ők haknit látnak egy erdélyi, egy székelyföldi fellépésben, és jöhet a pofon, mint tavaly a Fidesz bálványosi rendezvényén, hogy az ajnározott magyar könnyűzenei együttes, lehűtvén a kedélyeket, önérzetükben, magyarságtudatukban sértette meg a székelyeket.

Nem lehet mindezt a hozzá nem értéssel magyarázni, sokkal inkább nyomon követhető a szándék, hogy az erdélyi emberek is globalista robotlények, ne pedig a szülőföldjükön megmaradni akaró gondolkodó és az igaz történelmet megismerő emberek legyenek. Az anarchista punk-bandát meghívta pár éve az RMDSZ valami általa szervezett ifjúsági bulira, tobzódnak a népszerűségben a kozmopolita zenekarok, és térnyerésüket az ottani szervezők is elősegítik úgy, hogy őket választják az igaz hang helyett.

Lehet, hogy egy ilyen banda pontosan a fent említett tömegkommunikációs kommandóakcióknak köszönhetően sajnos már népszerűbb Székelyföldön, mint az, aki a múlt fontosságáról beszél, de ez bumerángként visszaüthet, mert azok, akik ott sütkéreznek itthonról a reflektorfényben, nem baráti kezet nyújtanak az előadások után, hanem az eurókötegeket pörgetve elégedetten nyugtázzák: na, jól lehúztuk a románokat.

Úgy tűnik, az ottaniak közül sokan behódolnak ezeknek a kulturális partizánakcióknak, és elfelejtik, hogy ezek az előadók, fellépők nem érzelmi, történelmi alapokból kapcsolódnak hozzájuk, hanem annak a tendenciának a képviselői, hogy a saját boldogulását kereső egyén ott is felejtse el azt a szent kötelességét, amelyet eddig megtartottak ősei. Nevezetesen arról van szó, hogy Erdély, a Székelyföld is a Szent Korona része, éppen ezért az ott élőnek kötelessége megtartani annak, harcolnia azért, az ittenieknek pedig elsőszámú feladata, hogy ehhez megadják a maximális támogatást.

Most azt mondhatják, hogy könnyű innen beszélni olyanoknak, akik párezer forintnyi összegből tengetik hónapról-hónapra életüket, akiknek gondot okoz a mindennapi betevő megszerzése, ráadásul mindezt valójában ellenséges közegben kell megtenniük. Itt jön a mi felelősségünk, a segítés, a támogatás, s ennek a maximalizálása. És itt jön ugyanakkor az is, hogy a fejekben is rendet kell teremteni úgy, hogy az ottaniak a jó szándékot és ne a beavatkozást érezzék.

Kézdivásárhelyen van egy fiatalember, akit sokan megmosolyognak, mert a táltosvilággal foglalkozik, a régi mondákat kutatja. Nem baj, ha kacarásszák most, fő az, hogy ő ott van és ilyen témákkal foglalkozik. A nevető, vagy a kíváncsiskodó legalább egy benyomással lehet gazdagabb, és lehet, hogy előbb-utóbb őt is érdekelni fogja ez a téma. Egyszerűen innen érthetetlen, hogy él egy nép a hegyek közt immár csaknem kétezer éve, a honfoglalók és a honfoglalás előtt itt gyökeret vert hunmagyarok leszármazottja, máig élő kultúrával, hagyományokkal, népművészettel, mondavilággal, és pont ezt dobja el, vagy váltja át a kozmopolita gagyira.

Az erdélyi vendéglőkben, éttermekben szól a magyar kultúrbóvli, de érdekes módon a Tolvajos-tetőnél lévő Kalibás kőben autentikus népzene csalogatja a betérőket. Teltház is van mindig. A széki, a mezőségi népzene, a népi hagyományok ápolása táncháztábor szinten működik ugyan, de még több kellene. Ismét a hétköznapok részeivé tenni a régi regéket, előtérbe helyezni azok szolgálóit és követőit, és az ottaniaknak is azt nyomatékosítani, hogy múltjuk, hagyományuk jogán és okán semmiért sem kell szégyenkezniük, meghunyászkodniuk. Nem nekik kell befogadni az idegen kultúrát, hanem annak követőinek kell tanulni tőlük.

Ha azt mondjuk, ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk, akkor magunkba kell nézni: itt is és ott is. Azokat a kapcsolódási pontokat kell keresni, amelyek épp a kultúra, a művészetek és a nyelv segítségével tesznek bennünket európaivá, mert a Kárpát-medence Európa közepe, és ebbe éppúgy beletartozik Háromszék, mint mondjuk az Őrvidék. Egy kultúrájú, egy hitű nemzet népesítette be és uralta ezer évek óta, és ennek a népnek az utódai pontosan a múlt örökségének felvállalásával, továbbvitelével és éltetésével tarthatják meg magukat ott, ahol az ősök csontja porlad, és amihez nekik van jussuk.

Most kell az igazi népművelés, és most van igazi felelőssége azoknak, akik koordinálják a kultúrrendezvényeket, szervezik az előadásokat, koncerteket és a közösségi együttlétet. Azokat hívják, azoknak nyújtsanak baráti kezet, akik érdemesek erre, akik nem Románba mennek a románhoz, hanem Székelyföldre a testvérekhez. Nagy a felelősségük abban is, hogy felhívják ismételten a figyelmet: mindenük megvan a fejben és a lélekben, ami igazi európaivá teszi őket, és nem nekik kell alkalmazkodniuk másokhoz, azok levetett göncét viselni, hanem a sajátjukkal, az értékessel előrukkolni. Ekkor lesz igazán élő Székelyföld és Erdély más magyarlakta része, mert van annyi a tarsolyában, hogy ne szoruljon kultúrimportra, ráadásul olyanra, amely jobban butít, mint a csinált pálinka, és hatásosabban gyilkol, mint bármilyen rettegett kór.

2004. május 13

Kishír:

Az elkövetkezendő hónapokban Erdély is több szabadtéri rendezvénynek ad otthont. A kulturális kapcsolat erősödhet az anyaország és az elszakított nemzetrészek között, csakhogy nem mindegy, milyen minőségű ez a közeledés. Ami nálunk probléma, és lélekromboló, az a tömegkommunikációs csatornáknak köszönhetően a Kárpát-medence karéjában is eléri ugyanazt a hatást. Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik Erdély-szkepszis című írásuk a Rockszerda internetes közéleti magazin kaptár rovatában.

G. Kirkovits István