Igaz, a nyolcvanas évek derekán kerül a kezembe, ám szinte le sem tudtam tenni Gabriel és Daniel Cohn-Bendit 1968 legendás párizsi nyarán írott művét, A baloldali radikalizmust (a Kossuth Kiadó zárt sorozatában, a kiadási év feltüntetése nélkül jelent meg, s addig kizárólag a pártführerek olvasmánya volt Magyarhonban). Minden gondolatával egyetértettem, a legmesszebbmenőkig azonosultam. Nem szégyellem, én is sok-sok nemzedéktáramhoz hasonlóan valahonnét igencsak balról indultam, bár ideológiai-politikai önmeghatározásom szerint inkább a meglévő viszonyok fölött álltam, s nem azoktól balra, ill. jobbra. Úgy tartottam, s máig sem változott meggyőződésem, hogy Marx, Engels, Lenin, Kádárról jobb nem is beszélni, a társadalmi forradalmak aljas árulói voltak, eszük ágában sem volt a meglévő struktúrákat lerombolni, a kisajátításukra törekedtek, hogy ami eddig lent volt, felülre kerüljön. (Ők természetesen legfelülre.) Csak a kizsákmányolás, az állami terror új, az eddigieknél is ördögibb variánsát alapozták meg.

Függetlenül attól, hogy az EU-rendszerébe integrálódott egykori legendát már réges-rég szemétdombon rothadó politikai hullának tekintem, most elképedve láttam, ahogy artikulátlanul ordítva sértegette a médiatörvény apropóján Orbán Viktor miniszterelnököt, egyúttal bennünket is. Félre ne értsen senki, egyáltalán nem vagyok elájulva Orbántól meg a médiatörvénytől, ám a mostani szituációban, amikor Magyarország élet-halál harcát vívja a nagykorúsága és épelméjűsége elfogadtatásáért, minimális érdekérvényesítéséért, hogy végre ne másod- vagy harmadosztályú EU-tagként a spekulánsok kánaánja legyünk, mindenféle bírálatból kilóg a lóláb, a sajtószabadság védelme mindenkit óhatatlanul a Böszme és a Libás táborába visz, ahol csak kicsik lehetünk, alattvalók, szolgák.

Meggyőződésem, ember még nem züllött idáig, mint Daniel Cohn-Bendit! Csak annyit kívánhatok neki, egyszer, egy ritka, tisztultabb pillanatában vegye elő saját könyvét, és olvasson belőle néhány bekezdésnyit. Utána nézzen a tükörbe. Abba is, amely a fürdőszoba falán lóg, és abba is, amely bensőnkben szembesít minket egykori önmagunkkal. Egyik sem hízeleg, hűen leképzi mindazt, amit nem szeretnénk látni. Egy testben-lélekben elhájasodott karikatúraszerű trotty vicsorítását láthatod Daniel barátom, aki a pöffeszkedő bankárok, multik, globális maffiózók ráncos valagát nyalja…