Ütötték-verték a védtelen lányt, melynek következtében arccsonttörést és szilánkos orrcsonttörést szenvedett el.
Táskáját a benne lévő lakáskulccsal, iratokkal,a nem kis értékű telefonnal elrabolták. A szomszédok persze nem láttak, nem hallottak semmit. A vérző lány miután magához tért saját maga értesítette a mentőket, minden erejét összeszedve vérző arccal segítséget kért egy lakóhoz becsengetve.
2010. 12. 18-án a délelőtti órákban állkapcsát összedrótozták. A szájsebészet főorvosa elmondta, ez csak az első beavatkozás volt, további műtétek is szükségesek.
Az édesanyát másnap délben, félt 12-kor két nyomozó értesítette, akiben több kérdés is felvetődött.
“Este fél 11-től miért csak másnap délelőtt értesítettek, s az éjjel eljáró rendőrök miért nem szolgáltak és védtek?”.
Elég cinikusan és félvállról kezelték az arccsonttörést és szilánkos orrtörést szenvedett lány elmondását és segélykérését. A miskolci egyetem másodéves jogi hallgatója elég értelmesen tudta elmondani a történteket, felismerte a támadóit – bár az események miatt sokk hatása alatt volt.
Másnap délelőtt a rendőrök fényképeket mutattak neki, melyen felismerte egyértelműen azt, aki ütötte őt, sőt a szomszéd lépcsőházban lakik, ez köztudott a környéken.
Az sem tisztázott, hogy a támadók a megszerzett lakáskulcsot használták-e, mivel a rend derék őrei tudomásunk szerint nem ellenőrizték azt.
Az egyik támadót, akit a lány a fényképek alapján azonosított, kihallgatása után kiengedték. Újabb eset, amely ismét felborzolja a becsületes emberek jóérzését. S még csodálkozik az igazságszolgáltatás, ha a sértett maga próbálja “rendre nevelni” ezt az élősködő, bűnözésből élő kisebbséget.
Igenis van cigánybűnözés!
Összevernek, megtámadnak hatan egy ártatlan, magát megvédeni nem képes 20 éves fiatal lányt a saját lépcsőháza előtt, – akiket egyébként látásból ismer – kirabolják, akkor azt minek is nevezzük….?????
Ebben az esetben 8 napon túl gyógyuló sérülés, rablás, esetleg betörés a saját kulccsal – vajon megbűnhődnek vagy újra megússzák???? Ez az a bizonyos kettős mérce, ami manapság bevált szokássá vált. Nem annyit ér a magyar élete az igazságszolgáltatás számára, mint a magyarokon élősködő, bűnöző romáké.
Mikor lehetünk biztonságban? Mikor születnek megfelelő törvények, amik hatékonyan gátolják a hasonló esetek megismétlődését? Teszünk ellenük valamit, vagy továbbra is tenyésszük a bűnöző “kisebbséget”?
K. Ildikó Miskolc