Kezdem a legelején. 1992-1996 között dolgoztam Judapesten, ahol egy jó nagyot csalódtam a “magyarokban”. Azt hittem, otthonról haza megyek és elkezdhetem az életemet abban az országban, amiről apánkat és a nagyapánkat tátott szájjal hallgattuk.

A helyi akcentusom miatt szinte naponta megkérdezték tőlem, hol tanultam meg ilyen jól magyarul beszélni. Az elején próbáltam elmagyarázni hogy mi együtt vesztettük el a háborút, és az én nagyapám ugyanott harcolt ahol az övék, de nem értették. Aztán a hatóságoknál mindenhol sorban kellett álljak mindenféle külföldi és színes bőrűekkel, (el lehet képzelni milyen megalázó volt nekem aki ugyanazt a nyelvet beszéltem és úgy gondoltam a részemről, hogy ugyanahhoz a nemzethez tartozom mint ők) tartózkodási engedélyt kapjak, ami nem kevés pénzembe került abban az időben. Állampolgárságot még csak remélni sem mertem.

4 év után feltettem a kérdést magamnak. Mit keresek én itt? Egy egész életen keresztül csak egy román leszek Magyarországon, sőt még a gyerekem is, van rá példa.

Fogtam magam és hazajöttem.Minthogy román legyek Magyarországon,inkább leszek magyar Romániában. Itt legalább az oláhok egy kicsit felnéznek ránk, mert tudják hogy különbek vagyunk náluk. 1996-ban hazajöttem és belenyugodtam Magyarország végzetébe. Itthon vállalkozásba kezdtem és falusi turizmussal foglalkozunk. A legtöbb vendégünk Magyarországról érkezik. Szeretjük a munkánkat, mert úgy látjuk, hogy talán lesz magyar feltámadás, mert azt veszem észre, hogy egyre több embernek nyílik ki a szeme és jó ezekkel az emberekkel elbeszélgetni, hiszen feltöltődünk, de még sok olyan személy is van, aki nem gondolkodik és ami nagyon elkeserít. Magyarországi tanárok kérdezik meg, hogy mi minek valljuk magunkat, milyen nyelven beszélünk a gyerekeinkkel és hogy a református templomban milyen nyelven prédikál a pap. Ilyenkor az erő is kimegy a lábamból, és ha nem lennék a vendéglátója sokkal jobban odavágnék, mert így nem sérthetem meg.

Kérdezem én, milyen legyen a diák, ha a tanár is ennyire tudatlan, mit várjunk el a következő generációtól? Mit tettek ezek a tanárok az életük során, hogy ma magyarul beszéljenek és gondolkodjanak? Hát semmit nem kellett tenni, nem úgy mint nekünk, akik mindennap azért szenvedtünk, mert magyarul beszéltünk, magyar volt a nevünk, ha megszólaltunk rögtön tudták, hogy hova tegyenek bennünket. És ez így volt apáink és nagyapáinkkal is. Nagyon elkeserítő, amikor látom mennyire sikerült elhülyíteni ezt a nemzetet.

Június 4-én elutaztam Versailles-ba, a megemlékezésre, ha szégyen is, én sírtam, mint egy gyermek, amikor megláttam milyen kevesek vagyunk. Ott is a döntő többség külföldön élő magyarok voltunk. Miért kell 2000 km-t utazzak, hogy együttérző nemzettársaimmal találkozhassak? Mi kell ahhoz, hogy a nemzetünk elkezdjen gondolkodni? Miért van olyan érzésem, hogy mi kell Magyarországot feltámasszuk és megmentsük?

2 évvel ezelőtt a Duna tv 6 fős forgatócsoportját 3 napig elláttuk és bemutattuk nekik a falunkat és elmeséltük nekik a 1944 őszén a falunkban történt magyar mészárlást. Még túlélővel is beszéltek. Azt ígérték, hogy lesz belőle egy jó műsor. Hát a mai napig nem lett semmi, mondván hogy a főnökség úgy döntött, hogy románellenes. Kérdezem én, ha 2 zsidót lőttek volna agyon a faluban valakik csak azért, mert zsidónak születtek, lenne emléktábla és megemlékezés mag kártérítés? Lenne bizony. Ha 42 magyarembert, köztük gyerekeket mészárolnak le az oláhok csak azért mert magyarok, ezt nem szabad bemutatni. Meddig ér a zsidóknak a kezük, mikor állítja le valaki őket, meddig tűrjük a rabságot? És még sok hasonló kérdés van, ami éjjel nappal a fejemben motoszkál.

Biztos vagyok benne, hogy sok nemzettársam így látja a dolgokat ahogy én, de bízom benne, hogy nemsokára csatlakozni fognak hozzánk a többiek is.

Szebb jövőt……….. Egy hazafi