“Verecke híres útján jöttem én ,
fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?”
Reggel kinyitom szemem meleg napsütés fogad, madárcsicsergés, friss szellő, fény és a remény vesz körül. Szívemet átjárja a jóleső melegség, tudom, már más lesz, gondolatban már levetítem a jövőt. A föld nem változik, én változok, ami eddig fontos volt most értéktelenné válik. Ha engedek, én is olyanná válok mint ők, lehúznak magukhoz kicsinyes önző játékaikkal felszínes életükkel. Ma játszunk úgy, hogy Te vagy én ,vagyis hogy én vagyok Te. Nem Budapesten vagyunk, hanem az Üveghegy mögött.
A valóság remélem, az Országház környékét nemsokára átnevezik, Örömök terének fogják hívni vagy az Örömök utcájának. Drukkolok hát ennek a különös világnak és reménykedem, élményeik sosem hamisak, kiket az összenyalábolt ritmus olykor megríkat, tényleg befelé sírnak és tiszta kék éterekbe oldódik átszellemült tekintetük. A pillanat s talán silány utánzat, az ünnepekbe öltöztetett rezignált élet még hamiskásan visszaint. Kívánom, találjuk meg a vigaszt és a megnyugvás nyugalmát, ne csak a kétségbeesést.