A tanári kar egy része, mosollyal, már-már azon rendszert visszasíró szemekkel “tisztelgett”, több tízmillió megölt ember megbotránkozva.

Ám éreztük, tudtuk, nem méltó azon emberek gyötrelmei közé e sátáni jelkép, ezért elhatároztuk, hogy a förmedvény többé nem árthat e napo(ko)n erről tenni is fogunk. Kezdetben csak, egy fekete csíkkal meghúzott fehér papírlap került rá. Ám ez nem volt elegendő, hisz nevetve vették le, s közülük az egyik egy vicc képében nyögte félre, talán jelzés lehet?, de, egy-kettőjük szemében már csorbát vetett e szelíd papír.

Tudtuk, nem állhatunk le.

Eljött hát február 25-e. Szomorkás, bús nap, az eső is le-lekívánkozott a föld nyugalmára, több millió embert megsiratva. Az iskolában még mindig ott díszelgett nemzetünk megrontóinak jelképe. Ott hol, 1956-ban önkéntes kórház, hol heves harcokkal álltak ki hazánk függetlenségéért – most mégis, gúnyként tekint vissza vörös Csepelről s nevetve jelzi, itt vagyunk, s maradunk.

Ám talán meglepetésként érte ő(ke)t, hogy fényes díszük leragasztva, ezzel a felirattal várja őket:

Soha többé kommunistát! 

Rákosi és Sztálin feje átragasztva egy-egy 1956-os szabadságharcot ábrázoló jelenettel, kádári címerüket pedig egy vörös csillagot szétverő ember fedi.

Ez hát Csepel. A régi bitorlók még mélyen be vannak ásva, de egyre többen nyílnak meg az igazság felé. A nap folyamán többen is odajöttek, s kezet ráztak velünk, “köszönjük, szép volt, végre valakik, itt is Csepelen..”

Tekintetük mindent elárult, ám a tanári reakció is, a plakát az 5.-6. órára eltűnt, s reméljük örökké.

Talán a vörösnek titulált Csepel ismét felébred, s a helyzet megváltozik. Elkezdődött…

Csepeli fiúk

Csepelen is megmozdult a föld
Feltámadt hát a pesti Hős.
Zengjétek utcák, parkok, budai völgyek
Nem tűrjük tovább az Istentelenséget!