Karácsonyról hallván, a csillogó díszű, kivilágított fenyő képe jelenik meg először lelki szemeink előtt. (Aztán persze, az “ajándék-őrület”, a vásárlás, a rohangálás, a tumultus, az idegbaj…) Régebben a fenyőt, a karácsonyfát nem bedrótozták tiritarka villanyégőkkel, aggattak rá mindenféle üveg bizbazt és műanyag szirszart, a már látványában is a cukorbajt hirdető, kilónyi szaloncukorral, hanem házilag készült nyalánkságokkal, almával, naranccsal aranyozott dióval ékítették, tetején csillagba foglalt angyal – vagy kis Jézust tartó Mária-képpel koronázták. Gyertyáit először -igazit! – december 24-én este gyújtották meg, utoljára rendszerint vízkeresztkor. Úgy tudjuk, nálunk Brunswick Teréz grófnő állíttatott először karácsonyfát, 1825-ben. A szokás Németországból indult ki. A róla szóló első írásos beszámoló 1605-ből, egy strasbourgi polgár tollából ered, de ábrázolását már a XVI. századból ismerjük. Sokáig nem terjedt el mindenütt, néhol ma is más örökzölddel: magyallal, fagyönggyel, borostyánnal díszítik az otthonokat, de az a szokás, hogy a téli napfordulót és az újévet zölddel köszöntsék, egykor Európa-szerte általános volt (kelta örökség).

A karácsonyi ünneplés – családi ünnep – december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődött, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap napnyugtával kezd és végez. A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló-ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leginkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. Karácsonyfa nem került az asztalra. Állítása a XIX. században német területről honosodott úri, majd polgári szokás. Falvainkban még századunk 30-as éveiben is ritka jelenség, napjainkra terjedt csak általánosan. Vacsora alatt a gazdasszony nem kelt fel – így biztosította, hogy a kotlósai majd jól üljenek -, csak az éjféli mise előtt, ahova katolikus helyeken a ház egész népe elment.