– Na, viszik a kiválasztottat – hallotta susogni a vén feketefenyőt.
– Milyen kiválasztottat?
– Tudod kicsi, azt csiripelik a verebek, az a cserfes népség aki néha idetéved, hogy beviszik a nagy fővárosba, felállítják egy hatalmas téren, az ország háza elé, szépen feldíszítik, körbeállják a gyerekek, gyönyörű karácsonyi énekeket énekelnek alatta.
– Biztosan szép lehet – sóhajtott a mellette álló ezüstfenyő.

A kis fenyő elgondolkodott. Tehát szépnek, nagynak, erősnek, hibátlannak kell lenni, és akkor lehet, ő lesz az, akinek majd énekelnek a kicsi emberek. Erősen megkapaszkodott a gyökereivel és jó erősen magába szívta az életadó nedveket.
– Ha megnövök, én leszek a kiválasztott! – fogadta meg erős akarattal.

Teltek-múltak az évek, harminc is elröppent már. A kicsi fenyőből hatalmas, gyönyörű fa lett. Csudájára jártak a madarak, a vadak. Árnya alatt megpihentek az erdőben járó vándorok, az erdész pedig arramentében mindig megállt előtte, felnézett a csúcsáig, majd kitört a nyaka, bólogatott és hümmögött.
– Ez lesz az!

Elérkezett a nagy nap. A fenyők izgatottan várták, kit is fognak választani, kit is fognak elbúcsúztatni. Mindig elbúcsúztak, mert aki egyszer innen elment, soha nem tért vissza. Ilyenkor mézga-könnyeket sírtak, kérgükön lecsurgó cseppeket.

– Ezt vágjátok! – állt meg az erdész, s rámutatott a kicsiny fenyőből lett hatalmas fára.
– Igen, igen!!! – ujjongott a fenyő. – Nem volt hiába az évekig tartó várakozás, engem visznek, engem visznek! – Tapsikolt is volna az ágaival, de meggondolta magát, biztos kinevetnék a többiek.
Felzúgott a gépfűrész, a fenyő iszonyú fájdalmat érzett, majd lezuhant a földre. Erős kezek markolták, kötélgúzsba tekerték és felrakták egy hatalmas valamire, ami elindult, s vitte őt egyre távolabb és távolabb az erdőtől, társaitól. Sokáig hallotta a búcsúszavakat, a madarak is elkísérték, majd lemaradoztak. Egyedül maradt.

A nagy térre érve levették, kötéllel húzták, még mindig sajgó talpát beleillesztették egy erős tartóba, majd újabb emberek jöttek, csillogó-villogó mindenfélét aggattak rá, körbehúztak rajta egy hosszú, vékony indát, majd otthagyták. Sötétedéskor kigyúltak az inda fényei és a fenyő olyan boldogságot érzett, mint még soha.

– Mindjárt jönnek a gyerekek és énekelnek – gondolta.
De a gyerekek nem jöttek, csak pár ember, akik mondtak valamit a karácsony szentségéről, az ünnepről, hogy milyen gyönyörű is ez a fa, az ország karácsonyfája, aztán elmentek.
– Na, biztos most jönnek a gyerekek! – Kinyújtózott, hogy még nagyobbnak lássák, még hatalmasabbnak, legyenek rá büszkék, mennyire szép és csodálatos.

Hiába várt. A tér üres maradt, csak ő állt ott egyedül az egyre sötétedő estében. Körbenézett& és akkor meglátta a fehér kis kerítéseket a tér körül, néha megállt egy-egy arrajáró, megnézte őt, a kezével furcsa mozdulatokat tett, de nem jött közelebb. Az a fehér akármi távol tartotta tőle a megállókat.

A fenyő nagy pompájában egyre szomorúbb lett, majd meghallott egy vékony hangot a kerítésen túlról.
– Nagypapa, miért nem lehet odamenni? Nem a mi fánk áll ott?
– Bizony a miénk. Ez a fa az ország fája. Szegényke, nézd, milyen magányosan áll ott, biztos jobban érezné magát az erdőben. Teleaggatták mindenféle csiricsáré puccal, ahelyett, hogy hagyták volna ott, ahová tartozik, a fenyvesben, ahol mókusok ugrálnak rajta, madarak csippentik a tobozaiból a magokat, szél fújja az ágait, s szűzfehér hó borítja el havazáskor tűleveleit. Sokkal szebb lenne akkor, mint itt és így.

– Papa, hiszen mi is díszítünk fát karácsonykor!
– Persze, de kint a kertben. Azért ültettem amikor megszületett édesapád egy fenyőfát, hogy vele köszöntsük a karácsonyt. Ki nem vágnám! Ott a helye – bólintott az öreg.
– Tudom. Mindig sütünk mézeskalácsot nagyival, ráfűzzük a cérnára, meg a többiekkel papírból szalagot is ragasztgatunk, közben énekelünk, nevetünk, aztán kivisszük, és feldíszítjük. De mi gyertyát gyújtunk a tövében, igaz papa? És kint a kertben tovább énekelünk, oda tesszük az ajándékokat, amiket mi csinálunk egymásnak. Papa, mi lesz szegénnyel, ha véget ér a karácsony?
– Vízkeresztkor lecsupaszítják, elviszik, felvágják darabjaira. Kicsim, szerinted van ennek így értelme? A mi fánk ott marad, ahová ültettem, növekedhet, terebélyesedhet. Az a fa soha nem lesz egyedül, hiszen nyáron ott játszotok a tövében, jókat alusztok alatta, hall ő ott nevetést, prüntyögést, kap szeretet tőlünk, de ez szegény… – nézett elgondolkodva az öreg az egyedül álló fára -, ez már… Mit csinálsz kislányom? Most hová szaladsz?

A kislány átszuszakolta magát a korlátok között és futott, futott a néma téren átvágva. A fához érve odabújt a fenyőfa törzséhez, kis karjaival megölelte, puszit nyomott a kérgére.
– Szegényke, milyen egyedül lehetsz. Hiányoznak a többiek? Figyelj csak, akarod, hogy énekeljek neked? Hátha akkor nem leszel szomorú. Énekeljek? – és a néma téren halk hangon, kicsit hamisan, megbicsaklóan dúdolni kezdett:
– Mintha csillag nézne ránk a házból, csendben alszik, álmot lát az éj, tiszta szívvel szállnak most a vágyak, messze fel a szürkeség felé&hópehely hull, béke száll a földre, ablakunknál megpihent a szél…
– Ugye szép volt? Ezt szoktuk énekelni a mi fánknak. Kár, hogy nem ismerheted… – suttogta a fenyőfának a kislány. – De most mennem kell. Papa biztos dühös rám – nyomott egy búcsúpuszit a fenyőfára és már szaladt is vissza a kerítésen kívül álldogáló öreghez. Amikor odaért, csak ennyit mondott:
– Megvigasztaltam a fánkat.
– Hallottam kicsim – mondta az öreg, és hirtelen valami szúrni kezdte a szemét. – Menjünk, vár már otthon nagyanyád.

A fenyőfa egyedül maradt a csendben. Hirtelen tört rá a magány fájdalma, ágai meghajoltak, sírni kezdett. Elátkozta azt a napot, amikor a fogadalmát tette. Majd megrázta magát, felmagasodott, ágait himbálni kezdte az előbb hallott dallamra… erősebben! … még erősebben!

A hatalmas robajra villanyok gyúltak a sötét ablakok mögött, emberek hajoltak ki rajtuk és csodálkozva nézték a hatalmas fát, az ország fáját, a földre dőlve, összetört díszek milliárdnyi darabjai között… a sötét téren.. néma csendben… kordonok mögött…

Pálinkás Krisztina