Alakult egy civil szervezet, melynek tagjai és a szervezet által életre hívott mozgalom nem akart mást Magyarországon, azaz saját hazájukban, mint biztonságos életet. Biztonságos életet gyermekeinknek, biztonságos életet szüleinknek és minden magyarnak. Biztonságot, mert már odáig fajult az állapot, hogy sok helyen nappal sem tanácsos egyedül az utcára menni, gyermekeinket egyaránt terrorizálják utcán és iskolában, nyugdíjasok rettegve tartják zárva kapuikat, ajtóikat, mégsincsenek biztonságban.
Alakult egy bajtársi közösség, egy Mozgalom, tagjai, akik felelősséget éreznek minden dolgos, otthonát, hazáját építő honfitársuk iránt, önzetlenül, szabadidejüket és bizony sokszor kevés pénzüket is feláldozva segítettek.A fennálló hatalom világképébe azonban ez nem fért bele.

Szélsőségesek! – kiabálta és repítette világgá a (nem) tisztelt média! Szélsőségesek!  rikácsolta a köztörvényes romavezér. Szélsőségesek! – hörögték a magyar Parlamentet bitorlók. Szélsőségesek lettek, mert nem a hazánkat és nemzetünket kiárusító bűnözők szekerét tolták, szélsőségesek mert, az emberek szemüket felnyitva már nem a parlamenti bohócok egyik vagy másik táborára adták voksukat, hanem az Új Erőre, akik ki merték mondani az igazságot!

Az igazság pedig fáj! Minél inkább fáj, annál inkább rettegnek, a költő és forradalmár Petőfi szavaival: »A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott«. Sápadnak és reszketnek bizony!
Féltik összeharácsolt vagyonukat, féltik hitvány életüket! Félthetik, hiszen kimondatott: »Lopott vagyon visszajár, mindenkit elszámoltatunk! «

Politikai nyomásra, a politikai hatalomnak engedve a bíróság betiltotta a Mozgalmat, mondván: félelmet keltenek!

A félelem nagy úr! Oly nagy, hogy a törvényeket áthágva, a törvény őreit saját pribékükké lealacsonyítva -bársonyszékben, vagy éppen Audiban pöffeszkedve – utasítják igaz magyar hazafiak verésére. Igen, verésére, mert a tegnapi brutalitás könnygáz és ütleg, – melyből mindenki kapott aki a közelükben volt – inkább vallott egy banánköztársaság, vagy afrikai katonai diktatúra rémtetteire, mint európai – horribile dictu – uniós megoldásra.

Reménykedjünk és reménykedünk: hamarosan eljön az idő, amikor az ország-pusztító hazaáruló gazembereket látjuk hátrabilincselt kézzel rabomobilban, majd bíróság előtt! Mert ne felejtsék el: Nem felejtünk, nem nem soha!

Szebb jövőt!

Madarász Sándor