Igenis, véleményem szerint az iskola egy önálló kis világ. Mondhatnám: ország az országban. De miért is? Lássuk csak…
Mint minden országnak, az iskolának is megvannak a saját törvényei. Nem is kell ezt hosszan ecsetelnem, hiszen rajtam kívül még több ezer diák érti mikor azt mondom: Házirend. Ez az iskolák alkotmánya. Nem is merek róla bővebben nyilatkozni, mert sajnos ahhoz egy jogász szótár kellene, hogy megértse a szegény diák.

Az iskolát alkotó emberek összessége érdekesen szemlélteti egy társadalom felépítését. Természetesen minden intézményben a diákság adja a lakosságot. Elfogadott tény, hogy a diákokat két nagy csoportba osztják. Értelmiségi, azaz gimnazista, vagy szakos. Akárcsak a való világban, itt is különböző ki csoportokba rendeződnek az emberek. Ha jobban megfigyeljük, akkor észre vesszük ezt a tagolódást. Ezt az egyedi rendszert főleg a tanulók életkora, szubkultúrája, és műveltsége határozza meg.

Fentebb haladva a ranglétrán, az iskola dolgozói következnek. Ők is ugyan úgy alakítanak kis csoportokat mind a diákok. Tanárok, karbantartók, köztisztviselők. A piramis csúcsán az iskolák vezetői helyezkednek el. Szememben az igazgató a miniszterelnöknek, az igazgatóhelyettesek és az irodák vezetői pedig a miniszterek. Ők a sérthetetlen elit. Sőt, gyakran az elnököknek királyi hatalma van.

Szóval, alkotmányunk már van. Társadalmunk, és annak felépítése adott. Most említsünk pár szót az ország működéséről. Mint minden jogállamban, így a mi esetünkben is az alkotmányban, azaz köznapi nevén a házirendben foglaltak szabják meg az iskola működését. Az alkotmányban rögzítették a lakosságra vonatkozó jogokat és kötelességeket. Sajnos ki kell, hogy mondjam, hogy ezek aránya még nem tökéletes, de kicsit több odafigyeléssel betartható. Az állampolgárok kötelessége, munkája nem más mint a tanulás, vagy az intézmény karbantartása. Az ország a fontos ügyeket a közgyűlésen intézi. Szakszóval ezt nevezzük iskolagyűlésnek. Ennek összehívásáról a miniszterelnök rendelkezik. Ezen a teljes lakosságnak joga van részt venni. Továbbá a diákság közvetve, a diákönkormányzaton keresztül érvényesítheti állampolgári jogait. Az ország önálló médiahálózattal rendelkezik. Van rendszeresen megjelenő iskolaújság, hirdetőfal, valamint sulirádió. Működik az igazságszolgáltatás.

A mi esetünkben a helyi bíróságok szabályozzák a büntetések fokozatait. Jelenleg nincs halálbüntetés. A fizikai fenyítést is szigorú szabályok korlátozzák. Továbbá az alkotmány rendelkezik az emberi jogokról. Ezen magasztos jogok őrzői a felügyelő tanárok, akik a szünetekben éberen figyelnek, óvják és védik az állam rendjét. Amennyiben bármely személy aki úgy érzi, hogy emberi méltóságában megsértették, vagy szabadságjogát korlátozták, az nyugodtan, ellenszolgáltatás nélkül kérheti az eset kivizsgálását a felügyeletére kihelyezett elöljárótól, vagyis az osztályfőnöktől, aki hivatalból eljár az ügy során. Az állam területét csak hivatalos okmánnyal azaz igazolással lehet elhagyni. Végül, de nem utolsó sorban az állam biztosítja az egészségügyi, valamint a szociális ellátást. Ez annyit jelent, hogy van menza és használható wc. Röviden és nagy vonalakban így jellemezném az iskolát mint jogállamot. De így talán nem is olyan érdekes.

Szerencsére hosszú a hazafelé vezető út. Így még párhuzamot is tudtam vonni a kicsi és nagy országom jelene között. Megpróbálok reális maradni. De haladjunk csak szép sorban.

Szóval. A házirend mint alkotmány. Ez egy tökéletes párosítás. Ahogy a házirend, úgy a jelenlegi alkotmányunk enyhén szólva nem tökéletes. Mind kettőben bárki megtalálja a kiskaput. Aránytalan és értelmetlen. De nem is érdemes róla többet beszélni. A diák sem hiszi el, hogy a házirend mindig mindenben az érdekei mellette áll.

A következő szempont a társadalom. Ez, véleményem szerint már sokkal érdekesebb. Mindenki számára köztudott, hogy a dolgozó embereket két csoportba bontják. Ez valóban az értelmiség és a szakmunkások csoportját jelenti. De sajnos, ahogy az iskolánk példázza, úgy süllyed egyre mélyebbre a szellemi és fizikai munka értéke. Az értelmiségi hiába tanul, nem jut egyről a kettőre, hiába hajt, ugyan úgy sarokba szorítja a rendszer, mint ahogy megtöri a szakképzett emberek erejét. Számomra nagyon fájdalmas az ahogy a fizikai munka, a szakértelem elveszítette a megérdemelt megbecsülést. Nyílt titok, hogy a diákok többsége lenézi a szakképzésre járó társait. Sajnos azt kell, hogy mondjam, a régi minőségi képzést sikerült leépíteniük a hazaárulóknak. Ezert süllyedt oly hatalmasat a munka presztízse. Csak azt a kérdést kívánom ez ügyben feltenni az embereknek, hogy majd kivel építi a házát, kivel szereli az autóját, kivel fogja megoldani ügyes bajos gondjait, ha majd kiöregednek a mostani remek szakembereink, és a helyükre a frissen (alul)képzett munkaerő kerül. Nehéz lesz erre a problémára a gyógyírt megtalálni. Ez a feladat a jövő értelmiségére fog hárulni. Az én meglátásom szerint, szerencsére még nincs olyan mélyen megfertőzve az oktatás ezen színtere. Én még látom a fényt.

A következő párhuzam az iskolák elsötétülése. Ezt nem szellemileg, hanem fizikálisan értem. Az iskolák zömében túlsúlyba kezdenek kerülni a cigányok. Mellékesem megjegyzem, hogy ők töltik be a szakmunkásképzés túlnyomó részét. Többet nem mondok. Mindenki vonja le a logikus következtetést. A két állam vezetőségének értékelése során igen érdekes eredmények születtek. Tapasztalataim szerint, ugyan olyan felfogású idős emberek az iskolák vezetői, mint amilyen emberek a fontosabb tisztségek betöltői. Valószínű a módváltás előtt kezdték egyengetni karrierjüket. Mit sem foglalkoznék én ezzel, ha meg lennék mindennel elégedve. De mikor látom, hogy a suli faláról szakad le a vakolat, akkor fájdalmas szívvel gondolok arra, hogy ugyan így esik szét Hazám is. Még szomorúbban érzem magam, mikor kimondják az diákok előtt, hogy sajnálják de a télen nem lesz fűtés, mert annyi az adósság. Apropó. Közgyűlés, iskolagyűlés. Minden tanuló tudja, hogy az ilyen gyűlések, a diákönkormányzat, mind mind csak a látszatot szolgálják. Ugyan úgy, ahogy ma fenn tartják az árulók a demokrácia álarcát. Persze ugyan olyan látszat a demokrácia védelmi, mint a szünetben járkáló felügyelő hatalma. Ennek ellenére az igazgatónak, úgy az ország “első” emberének ma már majdnem despotikus hatalma van. De még ezt sem mondhatjuk el, hiszen független médiáról nem beszélhetünk. Hiszen itt is engedély kell, hogy szóljak, mint ahogy engedély kell ahhoz, hogy bármit megjelenítsek az üzenőfalon, vagy a suliújságban. Azt a kevés és elszánt embert aki mindezek ellenére megteszi mit megkíván a lelkiismerete, azt ugyan úgy ellehetetlenítik, mint amikor egy tanár rászáll egy diákra. A jog és igazságszolgáltatásról pedig nem is érdemes beszélni. Nem tudok olyan példát mondani, amikor egy diák sikert ért volna el a vezetőség ellen. Így nehéz beszélni a valós országról. És ha a szociális és egészségügyi ellátás tényleg olyan a valóságban mint nálunk a menza, ahol ehetetlen az ebéd, vagy olyan mint a wc, ami havonta kétszer kiönt, akkor már tényleg itt az ideje, hogy a diákság újra utcára menjen.

Remélem nem olyan nagy a baj, mint ahogy lefestem. Lehetséges, hogy csak azért látom így a dolgokat, mert sok szomorút tanultam az iskolában. De erről inkább máskor. Végignézve az írásomat, meg vagyok vele, elégedve. Remélem ti is visszapillantotok egy pillanatra az iskolátokra a hosszú hazaút során, és belegondoltok…
Ecsi