A szikár, idősödő magyar 64 éves volt. Munkába igyekezett, a vonatát várta. A Nyugati pályaudvar padjáról fordult le. Még gyógyszeréhez próbált nyúlni, érezte baj van, de a tüdőembólia gyorsabb volt nála. A vérrög nem kegyelmezett, hirtelen ragadta el a kormány által munkára késztetett embert.

Gyermekkorában a nélkülözés jutott, mert osztályidegenként volt Kunszentmiklóson elkönyvelve. Kuláklistára tették Rákosiék az istenfélő családot, átélte gyermekként a padlássöprést, a hajnali csengőfrászt. A becsületes magyar paraszt, így élt akkoriban. A Kádár rendszer erőszakos téeszesítést hozott a skatulya tovább maradt. Nagyapja, apja az I. és II. világháborúban hősiesen harcolt, védte a hazát, 1956 csodálatos őszi heteiben, lobogott a piros-fehér-zöld zászló a tornácon. Meglett a jutalma az iskolai felvételiknél.

Kényszerből a téeszben, majd miután évek múlva egészségi problémák jelentkeztek a nehéz fizikai munka következményeként, a helyi kocsmában dolgozott csaposként emberünk. Megházasodott, született két gyermeke, várta a változást! 1990-ben madarat lehetett volna vele fogatni, aztán még boldogabb lett mikor 91-ben végre az oroszok is elmentek.
Aztán…

A kocsmát is privatizálták spontaneitásból, elvesztette munkáját. Igaz, egy kis földet visszakaptak, önellátásra próbáltak berendezkedni. Látta és érezte, Antall elsikkasztotta a rendszerváltást, az SZDSZ nyomás meg egyre erősödött. Gyűltek a gondok, idegeskedett, tragédiaként élte meg a pufajkás visszatérését. Megint megdobbant a szíve 1998-ban, Fidesz megnyerte a választást, a MIÉP meg bejutott az Országgyűlésbe. A remény újra éledt. Látta a párttitkárokból és munkásmozgalmi senkiházikból, hogy lettek helyi kiskirályok, hitt az elszámoltatásban és az igazságtételben!
Ismét elmaradt…

Korkedvezményes nyugdíjba ment, az akkori kormány ezt támogatta, alig kapott valamit. Hitt a fiatalokban, ő félreállt.
Jöjjenek. Semmi nem történt. Ezek a fiatalok a kommunisták gyermekei voltak, ismét nem történt változás. Eközben a vadkapitalizmus egyre jobban dühöngött a vidéki Magyarországon is.

Kénytelen volt munkába állni. Őrként helyezkedett el egy Kft.-nél a nyugdíj mellett. A fővállalkozó a vagyonvédelmi munkát kiadta alvállalkozónak, az egy harmadiknak, aztán az a negyediknek, végül az ötödik vagyonvédelmi cég óránkét 400 Ft-ért alkalmazta. Igaz az óradíj a fővállalkozó estében még 2800 Ft volt. A semmittevő-elsősorban volt, bukott kommunista rendőrvezetők, pufajkások-2400 Ft-ot elloptak tőle óránként. Nehezen tudta ezt elviselni. Ismét ő dolgozott a politikai napraforgókra, herékre!
Mikor Gyurcsány megbukott papíron, még beszéltem vele utoljára. Mondta, neki ez kevés! “Akasztani kellene ezeket a gyilkosokat”, mert elloptak mindent, az életünket, országunkat, ráadásul élősködnek rajtunk! Ebbe betegedett bele végérvényesen…

Bajnai Gordon fölgyorsítaná a nyugdíjkorhatár 65 évre való emelésének a folyamatát. “Átlag-Magyar” Lajosunk 64 évesen rosszul lett, a padról leesett, a mentők már nem tudtak segíteni.
Meghalt.

A temetésén a munkáltató részéről senki nem volt, pedig munkaidőben volt, mikor itt hagyta földi életünket. Még egy koszorút sem küldtek…

Ennyit ér egy magyar ember élete!