Azt hittem, hogy a tavalyi megemlékezés Fiuméban egy, és nagyon fontos állomás volt életemben, de azt még gondolni sem mertem volna, hogy mára azt kívánom majd Istentől, hogy: Istenem! Székely szeretnék lenni!

Rengeteg érzés és gondolat fakadt ki belőlem, melyeket végig viszek életem során, és melyeket el fogok majd mondani, ha Isten is úgy akarja!…

Elmondanám már most is, ha tudnám, de ahhoz le kell, hogy üljek… és nem elég rá még egy emberöltő sem. A számon sem kell, hogy hangot engedjek ki, kézen foglak és elviszlek oda… oda, ahol a fenyőfák az égig érnek, a hegytetők elkísérnek, néhol kopáran, de nem elveszve, állatokkal népesítve, ami nem fogható semmi tájhoz, mert csak folyvást és folyvást tette elénk a csodát. A Hargita él és nem csak egy látványosság, amit meg lehet tekinteni..

Királyhágó, Kalotaszeg, Kolozsvár, Korond, Farkaslaka, Székelyudvarhely, Máréfalva, Csíksomlyó, Csíkszentmárton, Nyerges-tető, Kézdivásárhely. Állomások, melyek életem fontos állomásai lettek, pedig némelyiket szinte csak érintettük. Most mégis szomjazom reájuk és mindre. Nem is tudom mihez hasonlítani…
Aztán jöttek, akiket már nagyon vártunk, nem kegyelmeztek, kézen ragadtak, megcsókoltak, minden jóval borítottak, könnyeikkel könnyet fakasztottak.

Valamit éreztem a levegőben… ez az utam, ez a sorsom, ide engem úgy küldtek: meg kell, hogy ismerjem, látnom kell, el kell, hogy mondjam, meg kell, hogy kérdezzem, hol lennék, ha nem itt, milyen ember lennék, ha nem lennék most itt?

Kürtöskalács, pálinka, fánk, pogácsa, ezek az összetevők mindig jelen voltak… sokszor csak bambultam a tájat, néha lelassultam, ami részben betudható a gyönyörű pálinkának is.

Vendéglátóinknál úgy aludtam reggel percekig csukott szemmel, hogy azt éreztem, otthon vagyok. Nyergestetőn pár óra leforgása alatt esett a hó, kisütött a nap, fújt a szél, folyamatosan zúdult az égből valami furcsa jel. Nekem az volt. Sok dolog talán csak pár nap után jön majd elő, de Erdélyben bíz ott van az igaz Magyar.

A Kézdivásárhelyen rendezett megemlékezés bizony szó szerint ünnepély volt, az emberek szemében a megemlékezés tiszta lángja sugárzott, tapsoltak és éljeneztek: Éljen a Magyar Szabadság, Éljen a Haza!

A hazaindulás… már aznap reggel borús volt a szívem és próbáltam valahogy elkendőzni, hisz az ottaniak nem ezt érdemlik, hanem rengeteg hálát és szeretetet… még azt is megbüntetném, aki kitalálta a búcsúzkodást!

Azóta az utcán még a galambokat is előreengedem! Csak tartson ki még egy jó ideig, mert bizony mondom, hogy szeretetéhségem nagy és lássátok meg, én sem kegyelmezek, visszamegyek. Visszamegyek!

prong
(Kárpátia Fórum)