Aki figyelemmel kíséri a hazai politikai történéseket, és nem csak a tömegmédiumokból értesül a hírekről, hanem nemzeti érzelmű hírportálokat is olvas, annak nem újdonság, ha azt mondom, hogy egy aprólékosan kidolgozott látszatvilágot épített fel nekünk a Párt. Ugye ismerjük a régi, bölcs mondást, hogy tiszteld ellenséged? Nos, ezt szem előtt tartva, azt kell, hogy mondjam, a Párt, és az őt kiszolgáló médiumok tökéletes munkát végeznek. Sőt, az utóbbi időben sikerült eddigi remek teljesítményüket is túlszárnyalni, hiszen a csúsztatások és elhallgatott hírek, már úgy látszik, nem hozták a Párt által elvárt eredményt. Így hát még tovább merészkedtek, de ne gondoljuk, hogy megálltak az álhírgyártás mára már egész iparrá fejlődő ágazatánál. Nem, nem. Manapság még többre van szükség, hiszen a céljuk az, hogy létrehozzák az engedelmes, gondolkodni nem tudó, és nem is akaró, biodroid rabszolgák tömegét. Olyan lényeket, akik nem keresnek összefüggéseket a különböző történések között, és akik valójában képtelenek átlátni ezen a már fentebb említett látszatvilágon, látszatvalóságon, amely most már szinte infúzión át juttatja a magyar emberek szervezetébe a méreggel átitatott hazugságot.

A méreg rendkívül erős összetevői széles skálán mozognak, és a hatásuk pusztítóbb, mint ahogy az első pillantásra tűnik. De miről is van szó valójában? A Párt sok évet felölelő terve nem más, minthogy kiirtsa belőlünk a csíráját is annak, amit úgy hívnak, nemzeti öntudat. Erre, szerintük, semmi szükség nincs, hiszen a nemzeti öntudat esetleg egy mindent elsöpörni képes egységgé kovácsolná a magyar népet. Ettől nyilvánvalóan retteg a Párt. Ez érződik minden egyes mozdulatában, gesztusában, szavában. Mi hát a legcélravezetőbb módszer? Meg kell fosztani a magyar népet a jelképeitől, ezzel együtt el kell maszatolni a saját történelmét, hiszen aki a saját múltjával nincs tisztában, annak se jelene, se jövője nincsen. Ezért a média minden alkalmat megragad, hogy sárba tiporjon mindent, ami a magyar nép számára fontos és értékes.

Így lett például az Árpád-sávos történelmi lobogónkból nyilas zászló, az igazságért bátran kiálló és harcoló tüntetőkből meg nácifasisztacsőcselék. Bár úgy látszik, már ez sem elég nekik, hiszen egyesek kezdik a Turul nyilas jelkép mivoltát pedzegetni. Ezen felül nap, mint nap kapjuk kis adagokban, sunyin tálalva, a különböző balliberális médiumoktól a gyűlölködő, lejárató, mocskolódó, magyarellenes kirohanásokat, miszerint a magyar ember életképtelen, a magyar ember tehetetlen, a magyar ember korrupt, a magyar ember a hibás az ország helyzetéért, az eladósodásért, és még ráadásul rasszista is, hiszen kirekeszti a szegény, ártatlan a cigányokat.

Más, egészségesebb, azaz büszkébb, a saját hazájával összhangban élő népek ilyen mérhetetlenül pofátlan támadásokra haragosan az asztalra csaptak volna, hogy most aztán már elég ebből! De a magyar népnél más a helyzet. Ebben az országban másként működnek a dolgok. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy itt túl jól működnek bizonyos dolgok. A Párt precízen teljesíti a tervet, a média pedig jól átgondoltan és higgadtan hajtja végre az agymosást. Ezért ne is számítsunk komolyabb ellenállásra. Persze, példaértékű a nemzeti érzelműek igyekezete, egyre erősödik a szélsőjobb, amely egyre több ember előtt tárja fel az igazságot.

Ám még mindig a csendes többség alkotja a magyar nép jelentős hányadát. A csendes többség, amely nem képes átlátni, hogyan fosztják meg alapvető jogaitól, ezért nem is hallatja a hangját, csak bután bólogat és helyesel: igen, a tüntetők csak hangoskodó csőcselék, igen, az ott nyilas zászló, igen, verje szét őket a rendőrség, igen, a politikában mindenki hazudik és sikkaszt, ez így természetes, igen, legyen rálátása nemzetbiztonsági kérdésékre egy külföldi érdekeltségű magáncégnek, igen, a hazugság valójában igazság, és az igazság valójában hazugság. Igen, igen, igen, minden úgy van, ahogy a Párt és a média mondja.

Ők tehát az úgynevezett csendes többség, a birkalelkű magyarok, akik nyugodtan tologatják a bevásárlókocsijukat a polcok között, a hatalmas multi bevásárlóközpontban, és szorgosan fogyasztanak, költik a pénzt, de közben semmiért sem szólnak, sőt vannak dolgok, amelyekre még csak gondolni sem mernek, mert az már bűn lenne. Gondolatbűn&

Zárásképpen talán visszakanyarodnék írásom legelejére, a kérdésemre, amely még mindig itt lüktet az agyamban: milyen évet írunk? Erre, azt hiszem, a legtöbben azonnal rávágnák, hogy 2008-at, természetesen. Utána pedig furcsán tekintenének rám, olyan arcot vágva, mint akik nem egészen biztosak abban, hogy egy épeszű emberrel állnak szemben. Én viszont, most már úgy vélem, kitartok a véleményem mellett, bár valószínűleg nagyon sokan fogják úgy látni, hogy teljesen elrugaszkodtam a valóságtól. De nem számít, én ezt vállalom, még akkor is, amikor majd egy szegényesen berendezett kis szobában, egyedül, magányosan ülök egy priccsen, a kezemben egy toll és egy papír, amelyre ezt írom majd fel: nem tudom, mióta vagyok itt, de nem is számít, hiszen mindig ugyanaz az évszám: 1984, a helyszín pedig csak látszólag Magyarország, mert valójában, azt a helyet ahol én élek, már úgy hívják: Orwellia. Látom, milyen borzasztó állapot uralkodik itt, mégsem tudom megemészteni és megérteni a dolgok miértjét. Nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok rá, mert számomra semmit sem jelent a hatalom. Pedig e nélkül lehetetlen megérteni ezt az egészet, hiszen a hatalom célja, a hatalom maga&

VT