Mindig is kíváncsi embernek tartottam magam, nem elégedtem meg más véleményével, a saját szememmel kellett látnom valamit, hogy eldöntsem, mit gondolok róla. Konzervatív nevelést kaptam, de persze megvolt a magam világbékeharcos korszaka is. Ismerkedtem az egyenlőség fogalmával tizenévesen, amit az izmusokból való kiábrándulás követett, hogy stabilan landoljak a realitás talaján. Klasszik és unalmas személyiségfejlődés, semmi különös.
Otthon azt tanultam, hogy csak azért, mert valaki csúnya, alacsony, kövér, más, nem szabad kiközösíteni, nem tehet róla, ettől még lehet jó ember. Elég egyszerű szabály az életre, mégis általában a magukat liberálisnak vallók képtelenek magukévá tenni ezt az attitűdöt, de hát furcsa világban élünk.
Soha nem érdekelt, hogy ki melyik nemhez vonzódik, ezt mindig is magánügynek tartottam. Azt gondoltam, hogy senkit sem lehet elítélni csak azért, mert a saját neméhez vonzódik, ez rá és a hálószobájára tartozik.
Ma már ezért a gondolatomért homofóbnak bélyegeznek az „elfogadók”.
A Pride minden évben felforrósítja a melegtémát, és ami a szélsőséget illeti, évről évre magukra licitálnak. Az egész évtizedekkel ezelőtt azért indult el, mert akkor még divat volt buzikat verni csak úgy, rájuk támadni az utcán, betörni a törzshelyeikre és péppé verni őket. Ez persze nem oké. Az elején tehát még a homoszexuálisokról szólt, mondhatni egy indokolt tüntetés volt az egész, tangában táncoló férfi prostituáltak és kamionok nélkül. Mert mára ez lett: felsorolni sem tudom hány fiktív gendercsoport érdekeit tűzik a zászlójukra, és az egész nem más, mint egy ocsmány, szexuálisan túlfűtött buziparádé, aminek egy célja van: a provokáció. Tudom, mert voltam ott, kétszer.
Mint mondtam, kíváncsi ember vagyok, a Pride meg évről évre téma, ki ezt mond róla, ki pedig azt. Jó pár éve a baráti társaságomat is megosztotta a téma, én meg azt gondoltam, hogy úgy a legkorrektebb véleményt alkotni, ha megnézem magamnak. Először nem láttam semmi különöset, egy barátnőmmel egy kamion mellett végigsétáltuk az egészet. Aztán a sajtóban meg láttam a gusztustalanabbnál gusztustalanabb képeket. Ezért mentem ki egy évvel később is, kicsit jobban szétnézve, nem egy helyben maradva. Sajnos a kordonok miatt nem lehet csak úgy lelépni onnan, pedig megtettem volna, mert a hányinger kerülgetett, de hát én mentem oda, gondoltam, most már elmegyek a végéig.
Hogy hogyan képviseli a „melegjogokat” a bőrtangában és golyóálló mellszőrzetben vonuló „férfiak” csoportja, vagy esetleg egy rózsaszín Hitler, azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, de őket és a hasonlóan gyomorforgató külsejű társaikat a felvonulásra kivitt gyerekek is látják, ami szerintem egyszerűen csak káros.
Mivel a Pride azért indult, hogy felhívja a figyelmet a homoszexuálisok elleni agresszív fellépésekre, ezért ma már itthon nagyjából semmi létjogosultsága. A pride-osok persze azzal érvelnek, hogy még mindig ugyanannyira rossz nekik, mint évtizedekkel ezelőtt, még mindig nem foghatják meg a párjuk kezét az utcán, mert megverik őket, és ők a világ nagy áldozatai. Na, aki ezt elhiszi, az sétáljon végig fényes nappal mondjuk a Bajcsy-Zsilinszky úton, és próbálja meg összeszámolni, hány kézen fogva mászkáló meleg párt lát majd. Előre szólok, két kéz nem lesz elég összeszámolni őket.
Pár éve a Pride még csak egy délután volt, ilyenkor megbénult a forgalom a fővárosban, felvonultak, akik akartak, aztán el lehetett felejteni az egészet újra egy évre. Ma már „Pride-hónap” van, egész júniusban LMBTQXY-programok, filmek, koncertek, kerekasztal-beszélgetések zajlottak.
Az is az arcába kapja, akit nem érdekel, akinek amúgy nem volt semmi baja a homoszexuálisokkal, de ettől lett, mert lenyomták a propagandát a torkán.
Az egész kontraproduktív, szélsőséges, ráadásul már rég túlmutat azon, ami az eredeti cél volt: az elfogadás elérése. Az elfogadás már rég megtörtént, de ez nekik nem elég, amíg nem öltözik mindenki szivárványszínbe, nem tapsol a csókolózó meleg pároknak az utcán, amíg nincs minden fesztivál minden sarkán kitűzve egy LMBTQ-zászló, addig minden elfogadás homofóbiának van bélyegezve.
És persze ilyenkor szokták előhúzni a „melegházasság” kártyáját. Persze, minden ember más és más, külön kis színfolt a világegyetem vattacukros egén, ezért nem lehet általánosítani, de gender ide vagy oda, szögezzük le a tényeket: gyereket nemzeni még mindig csak férfi és nő tud.
Így a család szentsége és az ennek megalapozásához szükséges házasság a különböző neműeket illeti meg.
A homoszexuálisoknak pedig egészen kis százaléka vágyik gyerekre, a nagy átlag élvezi a kötelezettségektől mentes szabad(os)ságot. Tudom, megint „általánosítok”, de eléggé belém égett: a kamionon egy szál tangában táncoló férfiak (?) látványa nem arra enged következtetni, hogy ők a házasság jogáért küzdenének és túlcsordult szívvel gyerekre vágyó, lélekben már családapák lennének…
Jóérzésű ember nem támogatja a Pride-ot. Mert a Pride azt hirdeti, hogy a jogokért, az erőszak meg a kirekesztés ellen harcol, de csak provokál. Közben pedig olyan homoszexuális propagandát tol le még a gyerekek torkán is, ami ellen nem tudnak védekezni, viszont örökre hatással lesz rájuk. A Pride nem az egyenlőségről szól, mert csak a sajátjait védi, azokat viszont felsőbbrendűnek tartja.
A Pride nem egyenlő jogokat akar, hanem előjogokat, ezeket viszont követeli.
A Pride nem fog nyugodni addig, amíg mindezt el nem éri, csak ajtóstul a házba rontás helyett szivárványszínű cukiságba csomagolja az erőszakot és a nyomulást. Nem meglepő ez alapján az sem, hogy egyre több homoszexuális vállal szerepet a közéletben. A Pride megbélyegez, kirekeszt és uszít. Mindegy hát, hogy mennyire vagyok elfogadó: a Pride-ot nem tudom támogatni.
Fodor-Horváth Zsófia – 888.hu
Hunhír.info
