Érdekes, hogy manapság már a szertartások is kimennek a divatból. Megkopnak az események, elszürkülnek a történések,és talán az lenne az igazi, ha a szertartásokat is megvásárolhatnánk a boltokban. Megvennénk, elfogyasztanánk, megetetnénk a vendéget a vendéglőben, unott tudomással nyugtáznánk, hogy jóllakottak vagyunk, hogy a vendég is jóllakott, ez is megtörtént, kipipáltuk, mehetünk tovább

Vajon virrad-e még bennünk a valakire, vagy valamire való készülődésnek egy hajnali vágyakozása? A szertartás pisla fénye megvilágít-e egy találkozást, egy komoly kézfogást, egy mosolyt? Létezik-e még varázsa annak, hogy ha holnap találkozom valakivel, 1 hét múlva egy fontos esemény jön, 1 hónap múlva jeles ünnepünk lesz, arra készülnöm kell!? Fel kell készülnöm lelkileg is, hogy hangsúlyt adjak az eseménynek, hogy megérezze a másik, hogy ez az esemény olyan nagyon fontos nekem, mert ő, vagyis a másik, az embertársam oly nagyon fontos nekem.

Ráfigyelek, előre odafigyelek, mert ő lesz az esemény. Ahogy a szíveket és lelkeket megköti ma az új divat, a közömbös közhangulat, úgy nem köti meg az “ósdi” szertartásosság igénye.

Ki teszi ünneppé az ünnepet? Más(ok) nekem, én más(ok)nak, vagy mindannyian mindannyiunknak? Mikor a legnagyobb ünnep az ünnep? Ha magam rendezem szívvel-lélekkel, nem rutinosan, nem mechanikusan, hanem szertartással. Én teszem igazán ünneppé az ünnepet, saját alkotású szertartásommal.Az énem beleadásával. Szertartás….nem gazdag vendégvárás, hanem ami a szertartás ízét adja: az egyéniség érzékenysége valamire.
Bár az is lehet, hogy lehet vásárolni ceremóniamestert is…mechanikusat.

Hunhír.info