Valamikor nagyon szerettem Brüsszelt. Kedves, kicsi főváros, a Benelux államok egyik gyöngyszeme, a németalföldi kereskedővárosok egyik legszebbje. Ma pedig a városalapító Goorik, és a Brüsszelt fővárossá kinevező Jó Fülöp forognak a sírjukban. Ma már ez a szépséges város, a klasszicizáló, de gótikus és barokk elemeket is felvonultató csodáival megint méltó lett nevének eredetéhez. Település a mocsárban.

Igen, Brüsszel neve eredetileg, a frank nyelvjárásban Bruocsella volt, ezt változtatták később Broeklanden aan de Zenne-re, melynek jelentése nem más, mint település a mocsárban.

Ebbe a mocsárba süllyedt vissza mára Brüsszel, az Európai Unió és a NATO fővárosa. A kontrasztok fővárosa. A kontraszt jó és kell, ám van, amikor már túl sok, amikor már zavaró a szemnek és az agynak. Ezt éltük most Brüsszelben…

Most hétvégén európai patrióták tüntettek az unió fővárosában. A nyolc ország polgárai, bár kis létszámban, de annál elkötelezettebben álltak ki elveik mellett. „Defend Hungary”, „Defend Europe”, „We Are Europe”, „Refugees go Home” jelszavakat skandálva vonultak az Európai Parlament tövében található Place du Luxembourg térre. Oda, ahol az unió vezetőinek meg kellene hallaniuk polgáraik szavát, azokét a polgárokét, akiket képviselnek, akiktől a fizetésüket kapják. A horvát, osztrák, német, flamand, vallon, lengyel, holland, görög és persze magyar hazafiak szabadon elmondhatták véleményüket, a demonstrációt senki és semmi nem zavarta meg. A katonák nyugodtan sétálgattak körülöttünk, az emberek értetlenkedő, zavarodott arccal lestek, majd siettek tovább a dolgukra. Két maroknyi ember, zászlókkal, molinókkal vonuló hazafiak kígyózó sora. Ennyi volt a szabadság, az igazi európaiság, sok-sok európai ember igényének kifejezése.

Eközben alig pár kilométerre, a történelmi óvárosban, a csodás épületekkel büszkélkedő Grote Markt-on már gyülekeztek a Pride résztvevői. Brüsszel ősöreg, sokat látott épületei szivárványos zászlóba öltöztek, még a rendőrség központi épülete is csiricsáré színekben virított, és a tűzoltó autók hátulján is a Pride vonulások jelképe díszelgett. A várost ellepték a maguknak elő- és többletjogokat követelők, mi pedig azt lestük, a multikulti fővárosévá vedlett Brüsszelben az ősöreg, mesés enteriőrrel berendezett kávézókban vajon van-e már semlegesnemű mosdó.

Míg a tér körüli utcák elnevezései ma is a vaj- és sajtkészítőkre, mészárosokra, hal- és szénárusokra emlékeztetnek, azaz arra az egyenes és tiszta, dolgos világra, ami egykoron a kontinenst jellemezte, ma bevándorlók koldulnak a környéken, fejkendős asszonyok húzzák maguk után nagyszámú gyermekseregüket, egy kis alamizsna reményében. Muszlim bevándorlók szemlélik fekete szemekkel a vidáman vonagló más identitásúakat, akiknek fejében egy pillanatra sem fordul meg, hogy Allah nevében őket is eltapossák majd, ha egyszer – talán nem is olyan sokára – többségbe kerülnek.

Miközben a Városháza tornyáról Szt. Mihály arkangyal figyelte az erkélyen boldogan álló ifjú házaspárt, lenn a téren a másságukat büszkén hirdetők fetrengtek a kövön, nem törődve sem a jó érzésű turistákkal, sem az ott kolduló muszlim albán asszonnyal. A szivárvány mindenek felett lobogott, az Európai Parlament és a város polgármesterének hathatós támogatásával.

Pár sarokkal arrébb a híres pisilő kisfiú, a Manneken Pis békésen figyelte a tömeget. Aznapi hacukájában, a sárga pólóban, napszemüvegben és a baseball sapkában a maga egyszerű módján beilleszkedett a túlzottan színes, zavaróan multikulti városba. Szája körül örök mosollyal nézte a kameránk előtt pózoló, büszke transzvesztitát. Akkor jutott eszembe a szobrot övező egyik legenda. A XIV. században idegen sereg ostromolta Brüsszelt, s a támadók kitervelték, hogy robbanószereket helyeznek a városfalak alá. Ekkor azonban egy Juliaanske nevű brüsszeli kisfiú véletlenül észrevette őket. A bátor gyerek lepisilte a gyújtózsinórt, így megmentette a várost. Talán igaz a legenda, talán nem.

Bár a patrióták maroknyi csoportjának tüntetése nem rengette meg alapjaiban ezt a mocsárba lassan visszasüllyedő várost, és hangjuk hiába szólt hangosan a sok nyelven, a bársonyszékeikben terpeszkedő, a polgáraik pénzén zsírosra hízott és isiászosra borosodott politikusok meg sem hallották, hogy vannak, akik mást szeretnének és másként, mégis azt mondhatjuk, megérte. Megérte, mert talán felébred egy kisfiú, és lesz megint valaki, aki nemes egyszerűséggel telibe pisili a multikulti, a szándékosan félreértelmezett sokszínűség, és a politikai haszonszerzés miatt erőltetett befogadás gyújtózsinórját. Akkor talán az Európai Parlament tövében vizelő hajléktalan is beáll mellé, és együtt levetetik a város polgármesteréről az ezüst tűsarkú cipőt, majd azzal hátsón billentve a sok liberálist egy új, a régi alapokon nyugvó Európát építenek. Talán ez a kicsinyke esemény, és a következő sok hasonló végre világosságot gyújt néhány ember agyában.

Varga Moncsi – Hunhír.info