Áprilisban volt 25 éve annak, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban megtartott „egy fő = egy szavazat” választások eredményeként a feketék átvették az ország irányítását, és a fehérek által uralt apartheid rendszer végével a multikulturális demokráciának tejjel-mézzel folyó Kánaánná kellett volna változtatnia az országot. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban némileg másként alakultak a dolgok. Ki hitte volna? E tekintetben a számok magukért beszélnek

A munkanélküliségi ráta hivatalosan 27,7 százalékos (a tényleges minimum 40 százalékos), a fiatal korosztály (17–34 évesek) körében hivatalosan is 38,8 százalékos. Az utóbbi évtizedben a GDP szabadesésbe került (tavaly alig 0,8 százalékos növekedéssel), holott 7 százalékos növekedési rátára lenne szükség több évtizeden át, csupán a szegénység stabilizálásához.

Tavaly az ország gazdasága technikai recesszióba süllyedt. A fekete népesség legszegényebb szegmensének átlagjövedelme körülbelül a felére olvadt ahhoz képest, amekkora a fehér uralom alatt volt. Minden harmadik dél-afrikai szociális segélyből él. A továbbra is a fehérek által működtetett mezőgazdaság kivételével a dél-afrikai gazdaság összes többi ágazata hanyatlik vagy csődbe jutott, kezdve a textil- és ruházati iparral, amely nem bírta a versenyt a kínai importtal.

Ami a gépgyártást illeti, amelynek köszönhetően a Dél-afrikai Köztársaság a nemzetközi bojkott ellenére a fekete kontinensen egyedüliként lényegében önellátó volt feldolgozóipari gépekben és ipari berendezésekben, mára alig marad belőle valami. Még a GDP egytizedét adó és az aktív népesség 8 százalékát foglalkoztató bányaipar is hanyatlik, és a fekete hatalomátvétel óta 300 ezer dolgozóját vesztette el az új vezetés hozzá nem értése, korrupciója és a rettenetes szociális viszonyok következtében. Nem beszélve a vágtató bűnözési hullámról, amely Dél-Afrikát a világ egyik legveszélyesebb országává teszi.

Ezzel a progresszív jelennel szemben kockáztassunk meg egy reakciós visszatekintést a múltba. Amikor 1994-ben a fehér uralom sírásójaként Frederik de Klerk átjátszotta a hatalmat Nelson Mandelának, aki azt fegyverrel képtelen volt megszerezni, a földrész vezető gazdaságát hagyományozta ez utóbbi pártjára, az Afrikai Nemzeti Kongresszusra (ANC): a fejlett nyugati országokéval versenyző kommunikációs és szállítási infrastruktúrát, modern és virágzó pénzügyi szektort, energetikai függetlenséget, változatos ipart, magas színvonalú technikai kapacitást és ütőképes hadsereget.

Alig szabadult meg azonban a „faji elnyomástól”, az új Dél-Afrika azon nyomban a predátor ANC zsákmányává vált, amelynek káderei egymással versengtek az ország kifosztásában, pártprogramként a korábbi marxista lózungot neoliberális maszlaggal helyettesítve. Amikor végül egy belső pártpuccs eredményeként a korrupció karikatúrájának számító Zuma elnök helyébe Ramaphosa alelnök került, a nyugati média előre ivott a medve bőrére: halleluja, ezentúl minden rendben lesz, és a „maffiózó” Zumának az „erényes” Ramaphosára való lecserélésével a „szivárványnemzet” ismét a „puritán” Mandela szellemiségét fogja követni.

Valójában azonban minden maradt a régiben, és az a tény, hogy egy zulu helyébe egy venda lépett, semmit sem változtatott meg az országban. Az egykori bányászszakszervezeti vezetőből elnökként a nyugati bányavállalatok bábjává vált Ramaphosa az övéi iránti szociális érzékenységét sutba dobva kolosszális magánvagyont harácsolt össze magának, a kormánypárt Julius Malema vezette radikális szárnyának kritikájára válaszul pedig elővette az ANC faji kártyáját, ideális bűnbakként szokás szerint a fehér farmereket téve felelőssé az ország növekvő gazdasági és szociális problémáiért.

Maga Malema állapította meg, hogy Dél-Afrikában a helyzet ma rosszabb, mint az apartheid alatt volt, csupán annyi változott, hogy egy fehér kormány helyébe egy fekete lépett. Azt persze elmulasztotta hozzátenni, hogy 1994 előtt a feketék nem haltak éhen, ingyenes oktatásban és orvosi ellátásban részesültek, az elektromos hálózat kifogástalanul működött, a vízhiány ismeretlen volt, a rendőrség pedig tette a dolgát.

Mindez azonban már a múlté. 25 év alatt Mandela mozgalma általános káoszba, társadalmi depresszióba és gazdasági hanyatlásba vezette Dél-Afrikát, amely annak ellenére, hogy − elsősorban a maradék fehérek iparkodásának eredményeként − továbbra is az egész földrész GDP-jének egynegyedét adja, a Világbank szerint mára az öt legkevésbé hatékonyan teljesítő afrikai ország egyike (a Comore-szigetek, Madagaszkár, Szudán és Szváziföld társaságában). Ezt a valaha virágzó országot tehát az alig negyed évszázados fekete hatalom egy harmadik világbeli „sz..rfészekké” (Trump dixit) változtatta.

Ha mindez nem lenne elég, Dél-Afrika abban is látványos kudarcot vallott, amiben a leginkább példamutatónak kellett volna lennie: a rasszok békés egymás mellett élésében, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés minden formájának felszámolásában az állítólagos „szivárványnemzet” utópiájához híven. Márpedig az új Dél-Afrikában nemcsak a gyászos múlt tipikus relikviáinak számító fehérek, hanem a fényes jövő ideális embertípusát megtestesítő félvérek (coloured) is úgy érzik, hogy a társadalom peremére szorultak. „A (feketék) azt mondják, hogy mi semmik vagyunk. Korcsok. Se fehérek, se feketék”, panaszkodik egyikük. „A feketéké minden lehetőség”, kontrázza egy másik. „Sokkal kényelmesebben éltünk az apartheid alatt. Elláttak minket iskolai csomaggal, benne az összes íróeszközzel. Dajkáink voltak az iskolákban. Rend volt, és fegyelem. Az apartheid kormány gondoskodott az oktatásról, az egészségről, a lakhatásról. Ez a kormány nem törődik velünk. Jobban szeretem az apartheidet.” („First we were not white enough, now were not black enough”: South Africa’s „coloured” community say they „preferred” apartheid as they tell of being marginalised like „forgotten sheep”, dailymail.co.uk, 2019. április 26.)

Íme, a kultúrmarxista társadalommérnökség Európa számára ajánlott társadalmi modelljének drasztikus valósága.

Gazdag István – demokrata

Hunhír.info