Tihany vára sebezhető helyen feküdt, különösen 1552 után, amikor a törökök megszállták Veszprémet. A kicsiny félsziget, amely a korban a Balaton magasabb vízállása miatt szigetként emelkedett ki a tó vizéből, kevés védelmet nyújtott. A déli part keleti fele ekkorra már a töröké volt, akik uralmuk megerősítésére, és a magyar várak elleni védekezésül, valamint támadási kiindulópontul sorra építették a palánkokat a parton.
Ságvár temploma jó lehetőség volt a hódítóknak, hogy megerősítve uralmuk egyik bázisát képezze. Őrsége nem érte el a tíz főt, így inkább csak figyelőházként, góréként működhetett, tornya a kiváló kilátópont szerepét tölthette be.
A tihanyiak nem hagyhatták a veszélyes hely kiépítését, ezért 1557 kora tavaszán, amikor a Balatont még vastag jég borította, rajtaütöttek a palánkon. A támadást Takaró Mihály, a paraszti származású tihanyi kapitány vezette, aki 1554 júliusa óta állt a kis erősség élén. Tihanyt saját erejéből erődítette meg úgy, hogy közben a törökök folyton a környéken cirkáltak, és egy perc nyugtot sem hagytak neki. 1557 márciusában azonban a tihanyiak visszavágtak:
„A minap mentem vala alá Ságvárra egy kastélyra és valami nyolc törököt szorétottam vala benne, úgymint három óráig vívám reájok és megvevém tűlek, végre reájok szoríttam, és az toronban szaladának. Az toron pedig igen magas és erős, mégis mindaddig égettem reájok, hogy immár mind megaggyák vala magokat és kötelet is kérnek vala, végre az zsindelyt mind leverék, énneköm is porom mind elfogya és nem késhettem, mert kivethetöm vala őket. Az egyik kiszökellék az toronból, az mast is nálam vagyon, az többi ott marada, én is eljövék onnan és az kastélból hoztunk vala valami kilenc paripákat és egyéb szerszámot, pajzst, sisakot, páncért, nyerget, mind azféle hadakozáshoz való szerszámot. Ezt írhatom Nagyságodnak, hogy ez is azt beszíli az rab török, az mit az pribék [vagyis, hogy a törökök hidat vernek Nándorfehérvárnál, de nem tudni, merrefelé vonulna a seregük]. Bizony, az kik megmaradának heten, nagy szerencsén maradának meg, mert az dereka az kastelnak fottig mind leromlott az nagy égésnek miatta. Egy falumbeli bírót az király őfelsége földéről bekültem vala látni, mint marattak és azt beszéllé, hogy kinek keze, kinek lába égetett el.”
Az akció félsikerrel zárult, a tornyot nem tudták elfoglalni, és ostromra sem vállalkozhattak, mivel nem volt lőporuk, valamint a környékbeli török várak is erősítést vihettek Ságvárnak. A palánkot feldúlták, a torony is megsérült, a védők közül egy fogságba esett, a többiek is égési sérüléseket szenvedtek. A tihanyi vitézek zsákmánnyal távoztak.
Az eset alig másfél évvel később, 1558 júliusában kísértetiesen hasonló módon ismétlődött meg.
Hunhír.info