Ha mindenki következetesen kitartana amellett, hogy ha a pénzünk nem büdös, a nyelvünk sem legyen… – fogalmaz határozottan Dian Csaba, a felvidéki Körkép nevű portálon megjelent írásában. Alább a folytatás

Gondolom, már sok mindenkivel előfordult, hogy egy idegen számot felvéve valamilyen cég telefonon keresztül kínálta a portékáját. Én „szerencsésnek” mondhatom magam. A kérdésre, hogy hogyan jutottak a telefonszámomhoz, a válasz szinte mindig ugyanaz. Kisorsolta a számítógép, vagy egy szoftver. Bárcsak a lottószámokkal lenne ekkora mázlim, szoktam ilyenkor mondani

Nem olyan rég egy péntek délután ismét Fortuna kegyeltje lettem. Egy szenvtelen már-már követelőző női hang szólt a kagylóba. Bemutatkozásomat meg sem várva, rám zúdította a termékével kapcsolatos információk tömkelegét. Én már direkt módon élvezem az ilyen helyzeteket, most is pajkos mosoly futott át az arcomon. A már jól bevált módszeremmel vettem kezelésbe a hölgyet.

– Elnézést, ha jól értem Ön most el szeretne nekem adni valamit?
– Igen-jött a válasz.
– Hajlandó vagyok Önt meghallgatni, ha az anyanyelvemen szólít meg- feleltem.

Ahogy mifelénk mondják, itt a hölgyben egy pillanatra megállt az ütő. Meglepetésében azt sem tudta, milyen rendezvényen van. De Szlovákiában élünk és Ön beszél szlovákul, hadarta. Itt egy félperces gyorstalpalót volt kénytelen abszolválni történelemből és abból, hogy ha tőlem pénzt szeretne látni, legközelebb magyar nyelven szólítson meg.

Majd úriember módjára szépen elbúcsúzva letettem a kagylót. Ha az állam nem hajlandó egy majd félmillió ember által beszélt nyelvet regionális szinten hivatalossá tenni, csak rajtunk múlik, hogy mit követelünk meg magunknak. A piac által uralt társadalomban, ahol a profit mindent felülír, a pénztárcájukon keresztül tudhatunk érvényt szerezni nyelvi jogainknak.

Ha mindenki következetesen kitartana amellett, hogy ha a pénzünk nem büdös, a nyelvünk sem legyen, valószínűleg kénytelen lennének változtatni az eladási szokásaikon. Közhely, de tény. Egy fecske nem csinál nyarat, viszont Felvidéken, alsó hangon is még 450 ezren vagyunk. Ez viszont erő, amelyet ha okosan, erőszakmentesen alkalmazunk, komoly eredményeket érhetünk el az élet bármely területén.

A vegyesen lakott területeken ügyintézés, bevásárlás alkalmával is élek a lehetőséggel, hogy az anyanyelvemen szólok mindenkihez. Sokszor előfordul viszont, hogy a válasz szlovákul érkezik, én mégsem váltok át. Vallom, aki köztünk él, beszélje, de legalább értse a többség nyelvét. Ne nekem, nekünk kelljen alkalmazkodni az újonnan érkezőkhöz. Ha feladjuk a nyelvet, ami minket mássá tesz, elveszítjük az önazonosságunk egy fontos darabját.

A tisztelet mások iránt akkor ér valamit, ha ez kétoldalú. Addig viszont, míg a többség direkt vagy indirekt módon arra kényszerít, hogy váljunk meg azoktól a jegyeinktől, amelyek minket magyarrá tesznek, addig ez nem a tiszteletről, hanem a felsőbbrendűség érzéséről szól.

Emberi gyarlóság, hogy minden kínunk végett mást okolunk. Fogyásunkat mi magunk is megállíthatnánk, ha élnénk a törvény által biztosított jogainkkal. Míg a színtiszta magyar települések önkormányzatai sem tartják fontosnak magyar nyelvű honlapot üzemeltetni, vagy a figyelmeztető helyi táblákat többnyelvűsíteni, addig ne várjunk csodát. Ha az egyén nem lát jó példákat felsőbb szinten, nehezen indul el a változás útján. Pedig csak akarni kéne.

Mindenkinek.

korkep.sk, Dian Csaba

Hunhír.info