Kivégzését követően Olaszország fasiszta vezetőjének holtteste számos hányattatáson ment keresztül, mire állandó helyre került. A tömeg haragja után a boncasztalról jelöletlen sírba, majd innen különféle rejtekhelyekre került, végül pedig szülővárosába. Olaszországban a fasiszta korszak számos kérdése azonban továbbra is rendezetlen.
1946. április 21-én – húsvét vasárnap – közeledett az első évfordulója Olaszország teljes felszabadulásának, amely 23 évnyi fasiszta diktatúrának és ötévnyi háborúnak vetett véget. Egy fiatal fasiszta újságírónak, a 25 éves Domenico Leccisinek és két társának azonban az ünneplés helyett más tervei voltak: Milánó legnagyobb temetőjében, a több mint félmillió sírt számláló Cimitero Maggiore di Milanóban (más néven a Musocco-temetőben) egy jelöletlen sírt kezdtek el kiásni.
Amikor leértek a mindenfajta díszítést nélkülöző fa koporsóhoz, felnyitották azt. A benne lévő holttest korántsem oszlott még el puszta csontvázzá: arca már nem volt felismerhető, azonban látható volt a szíve tájékán becsapódott négy lövedék nyoma, amelyek végeztek vele. A holttest állapotán nyilván az sem segített, hogy elföldelése előtt egy dühödt tömeg ütötte-verte.
Leccisi és társai kiemelték a testet a koporsóból, és egy jól látható helyre helyeztek egy üzenetet: „Végre, ó Duce, velünk vagy. Betakarunk rózsákkal, de erényed illata elnyomja még azokat is.” A vezér csaknem pontosan egy évvel korábban, 1945. április 27-én éppen Svájc felé tartott szeretőjével, Clara Petaccival, több más magas rangú olasz fasisztával, és német kíséretükkel. A konvoj éppen egy Dongo nevű falu közelében haladt a Comói-tó mellett, amikor helyi partizánok egy csoportja rajtaütött. A kommunista partizánok felismerték az egyik vezető fasisztát a szállított emberek között, és alkut kötöttek a németekkel: továbbhaladhatnak, ha átadják nekik az olaszokat.
A Pier Luigi Bellini delle Stelle és Urbano Lazzaro által vezetett fegyveresek ekkor még nem ismerték fel Mussolinit, csupán amikor már az utolsó embereket szállították le a teherautókról: az egyik platójának sarkában volt összekuporodva. Lazzaro későbbi elbeszélése szerint „arca olyan volt, akár a viasz, tekintete üveges, de valahogy vak. Teljes kimerültséget olvastam ki belőle, de félelmet nem (…) Mussoliniben semmi akarat nem látszott már, lelkileg halottnak tűnt.”
A foglyokat először bevitték Dongóba, azonban mivel a környéken még harcok folytak, a partizánok jobbnak látták Mussolinit és Petaccit egy eldugottabb helyre vinni, így az éjszaka folyamán egy közeli tanyára szállították őket. Eközben megszületett az észak-olaszországi partizánok vezetőségében a döntés, hogy Mussolinit ki kell végezni.
Április 28-án két férfi, Walter Audisio és Aldo Lampredi útnak indult Milánóból Dongóba, ahol Bellini delle Stelle fogadta őket, és a De Maria-család tanyájára irányította őket. Innen a Giulino de Mezzegra nevű közeli faluba vitték a Ducét és szeretőjét, ahol a Villa Belmonte nevű birtoknál megálltak, és leparancsolták őket a teherautóról. Audisio saját fegyvere elsőre csütörtököt mondott, így egy Michele Moretti nevű partizán géppisztolyát vette kölcsön. A lövések délután 4:10 körül dördültek el.
Egy holttest megpróbáltatásai
A történtekről sokféle beszámoló akadt a háborút követően, főként Audisiótól, aki az idő múlásával egyre grandiózusabb történetet adott elő a kivégzésről, azonban a fentiek csaknem minden beszámolóban megegyeznek. Nem lehet biztosan tudni, hogy fel lett-e olvasva bármiféle halálos ítélet, vagy mennyire volt egyáltalán hivatalos hangulata a büntetés végrehajtásának.
A holttesteket még aznap este Milánóba szállították, ahol másnap hajnalban a fő pályaudvar közelében lévő Piazzale Loretón tették őket közszemlére. A helyszínválasztás szándékos volt: 1944-ben itt végeztek ki az észak-olasz fasiszta hatóságok 15 partizánt, majd a holttesteket otthagyták. 1945. április 29-én délelőtt 9 órára már jelentős tömeg gyűlt össze Mussolini és Petacci holtteste körül, a tömeg zöldségekkel dobálta, ütlegelte és köpködte őket, de volt aki a holttestekbe lőtt, illetve rájuk vizelt. Végül a tömegből néhányan kiemelték a holttesteket, és fejjel lefelé akasztották őket húskampók segítségével egy félig megépült benzinkút fém vázára.
Délután 2:00 körül megjelentek a helyszínen az amerikai katonai hatóságok, akik leszedették a két testet, és a halottasházba szállították őket. A milánói Jogi Orvosi Intézetben (csak Mussolinin) végrehajtott boncolást követően megszületett a döntés a jelöletlen sírba való temetésről a város legnagyobb temetőjében.
Egy évvel később Leccisi és társai sikeresen elvitték a Musoccóból a halott vezér holttestét, és a hatóságok elől 16 héten át sikeresen rejtegették, rejtekhelyről rejtekhelyre szállítva. Ez idő alatt a holttest járt egy villában, egy kolostorban és egy zárdában is. Valamikor a számos út során – lehetséges, hogy már a sírból való kiemeléskor – a Duce egyik lába levált testéről, így a hatóságok egy Certosa di Pavia nevű 15. századi ferences kolostorban egy féllábú holttestet fedeztek fel augusztusban. A helyszínen lévő két szerzetest vádolták meg a holttest rejtegetésével, később azonban Leccisit is elfogták, és hat év börtönbüntetésre ítélték.
A hatóságok a korábbinál szigorúbb titoktartás mellett jártak el ezúttal a holttest ügyében, és egy Cerro Maggiore nevű város kapucinus kolostorában helyezték el, ahol 11 évig maradt. Ezt követően, 1957 májusában az akkori miniszterelnök, Adone Zoli beleegyezett a Mussolini elveit nyíltan vállaló Olasz Szociális Mozgalom követelésébe, hogy a Ducét szülővárosában, a romagnai Predappióban temessék el. Az ezért folytatott kampány vezetője nem volt más, mint az időközben politikussá avanzsált Leccisi.
múlt-kor
Hunhír.info
