Az ókori pogány görög bölcs, Szókratész mondta, hogy ha eljönne egy makulátlan ember a világra, rögvest kivégeznék. Mintha megsejtett volna valamit abból, ami a kommunizmussal tényleg be is következett. Gondoljunk csak Mindszenty bíborosra!
Mindszentyt hetven éve, 1948. december 26-án tartóztatta le az ÁVH. Arról, hogy mi mindenért, rengeteg forrás áll rendelkezésünkre – nem is idézzük most ezeket. Fontosabb a címbeli mondat tudatosítása. Egy egyszerű zalaegerszegi apátplébánosról van szó, aki már 1918-ban is kiállt a kommunizmus ellenében a kereszténység mellett, nem is szólva veszprémi püspöki és esztergomi érseki működése alatti ebbeli magatartásáról. Amikor eredeti családnevét (Pehm) Mindszentyre változtatta, jelent meg második kiadásban „Az édesanya” című két kötetes műve. A legszebb magyar mariológia. 1946-ban indexre is került, a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek IV. számú jegyzéké”-re. (Amikor Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök ezt megtudta, leállíttatta az indexelést, pedig már tervezték az ötödik jegyzék megjelentetését…)
Mindszentynek ezt a művét „fejére olvasták” ügyének „népbírósági” tárgyalásán: fasiszta, hitlerista. Ő azonban a bölcsek fáradt, csaknem elnéző mosolyával fogadta az efféle szavakat. Soha nem tört meg. Hű maradt a katolikus Anyaszentegyház első protomártírjához, Szent István vértanúhoz. Mindennél ékesebb bizonysága ennek mindaz, amit emlékirataiban megörökít letartóztatásáról, fogságáról és vallatásáról. Igazi mártírkrónika, csak éppen nem Néró vagy Diocletianus korából, hanem a huszadik századból.
A mai ember talán fel sem fogja, mit olvas, ha Mindszenty emlékiratait forgatja. Mert mi is történt 1948. december 26-án és az azt követő napokban, hónapokban a bíborossal? December 26-án Décsi Gyula ÁVH-s alezredes 8-10 rendőrtiszttel berontott az esztergomi érseki palotába, ahol körülfogták Esztergom érsekét, az ország első zászlósurát. (A bíboros édesanyja jelenlétében!) Amikor a bíboros a letartóztatási parancsukat kérte, kijelentették, nekik „ilyenre nincs szükségük”. Décsi odavetette: a hazaárulókat, kémeket és valutaüzéreket „az éber demokratikus rendőrség akkor is kézre kerítik, ha valaki bíborosi talárban van”. Az Andrássy út 60-ban a félmeztelenre vetkőztetett magyar főpapba vagy háromszor belerúgott és kéjjel kijelentette: „Életem legboldogabb pillanata ez, mert egykor partizán voltam!”
Messze nem volt persze egyedül golgotájával. Mert mi is történt szinte minden itt tartott fogollyal? Péter Gábor, írja maga a bíboros, „szobájában éjszakánként gyönyörűséggel” hallgathatta „a gyötrött emberek tagolatlan jajkiáltásait, nyögését és halálhörgését”. Parancsára gumibottal kezelték vallomásuk előtt a vádlottakat, veséiken, nemi szerveiken ütlegelték őket. Levágták fülüket és orrukat, szeget vagy tűt vertek körmük alá, beégették a szemöldöküket cigarettával, kábító- és izgatószerekkel tették idegroncsokká őket.
Mindszentytől elkobozták reverendáját (pedig, amint ő maga írta, „a reverenda a pap testőre”), breviáriumát, rózsafüzérét, Kempis Tamás „Krisztus követése” című könyvét, a Mária-érmet és skapulárét, az óráját, sőt a büntetőjogi kódexet is – nehogy annak paragrafusait majdan fogva tartói, vádlói fejére tudja olvasni. Egyik rabtartója azzal dicsekedett, hogy amióta nem gyónt és nem járt templomba, bőven van pénze, telik szórakozásokra, miközben trágárabbnál trágárabb történeteit adta elő.
Fölöttébb tanulságos Mindszenty emlékiratait (legalábbis a 2015-ben a Helikon Kiadónál megjelent, végre teljes változatát) kézbe vennünk. Ebből fény derül arra is, miért következhetett be a kommunizmus: nem voltunk eléggé keresztények, őrei a hitnek mind egyéni, mind közösségi mivoltunkban. De ha már bekövetkezett, tanuljunk belőle! Tanuljuk meg, milyenek az Isten ellen bárminemű ideológiai köntösben is támadók.
Talán sohasem volt annyira időszerű az erre történő figyelmeztetés, mint éppen ma, amikor újra lázadnak társadalmunk bizonyos rétegképviselői, s most már a betlehemi jászol köztéri kiállítása ellen is. Bizony egy cseppet sem túlzás Szókratész idézett mondása. Mindszentyt ma is golgotára küldenék – tudjuk, kik és miért. Ezért feladatunk – anélkül, hogy sátáni módszereiket átvennénk az ellenük való küzdelemben –, hogy olyan társadalmat teremtsünk Krisztus nyomdokain, amelyben a rombolás örökös képviselői száműzetésre ítéltetnek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
