„Könyvtárunk megsemmisült. Pedig ezek között a zúzdába került könyvek között voltak Liszt Ferencnek a könyvei is, amelyeket ő a mi kolostorunkra hagyományozott halála előtt.” – vallotta egy ferences szerzetes. Ötvenhatos előzmény ez is bizony.Temérdek szerzetesvallomás áll rendelkezésünkre, miként bántak el a szerzetesrendekkel már 1945, de leginkább feloszlatásuk, 1950 után, s ennek története mindent megmutat a Rákosi-éra igazi arculatáról.

Különösen is kiemelendő közülük a Kulics Ágnes és Tölgyesi Ágnes szerkesztésében megjelent szerzetesvallomás-kötet. Most ebből idézünk, mégpedig két ferences atya vallomásából.

Az egyikük, Dr. Kis lehel, szerzetesi nevén Csongor atya (1923-2008). Ferences oltártestvére, Kovács L. P. Bánk írja Róla: „ Amikor az állam által a működési engedélytől megfosztott szerzetek növendékeit harmadév végén kitiltották az egyetemről, magántanulóként volt egyetemi professzorainál befejezte a tanulmányait. Újra beiratkozott a teológia első évfolyamára a Budapesti Hittudományi Akadémián, és hat éven át hallgatta egyetemi szinten a szent tudományokat a közismert híres professzoroktól, és újra vizsgázott minden tantárgyból. Természetesen megszerezte a kemény szigorlati rend szerint a Baccalaurea, Licentia és Laurea egyetemi fokozatokat. Magyar sors maradt az övé: sohasem taníthatott sem magyar, sem német nyelvet és irodalmat, de lelkipásztorként az igazság nagyszerű tanítója volt. Mindenféle veszedelmek ellenére mindig mert vállalkozni csoportok tanítására is.”

Csongor atya 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor rendi kereten kívül került, s mivel nem lett egyházmegyés, a kesztyűiparban kapott munkát, a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetben (a Szolidaritás 1954 és 1997 működő termelő és értékesítési szövetkezet volt, amelyet a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat hozott létre a szerzetesrendek feloszlatása során rendházaikból elűzött és munka nélkül maradt szerzetesek, szerzetesnők foglalkoztatására). 1956-ban a dogmatika doktora lett, s ettől kezdve nappal a kesztyűiparban dolgozott, esténként hittant, latint, németet tanított, vasárnaponként pedig vidéki plébániákon kisegített, olvasható életéről a Diós István és Viczián János által jegyzett Magyar Katolikus Lexikonban.

És akkor mást lássuk vallomásának egy perdöntő részletét! Az 1950. szeptember 7-ét követő napokban mehetettek a ferences atyák, amerre láttak:

„Kolostoraink nincsenek többé, intézményeinket elvették, javaink ebek harmincadjára jutottak. Lakás, állás, ruha, élelem, minden nélkül, nem sokkal tél előtt, esetleg öregen és betegen, hová?

A szó legszorosabb értelmében egyetlen lehetőségként az utca maradt. Ha aranyos, jó híveink, hitben és szeretetben testvéreink nincsenek, nem is tudom, mi lett volna velünk. Emberfeletti áldozatokat hoztak értünk, hogy élelemhez, ruhához, albérleti szobához, munkához juttassanak bennünket. Ez nem volt kockázatmentes, hiszen gyanús szemmel nézték azt is, aki szóba állt velünk, a nép ellenségeivel.

Semmink sem maradt. Templomainkat, kolostorainkat elvették, könyvtárainkat megsemmisítették. Pesti házunkban egy szép napon fogdmegek jelentek meg rendőri kísérettel, könyvtárunk teljes könyvállományát szeneskosarakban teherautókra szórták, és elhurcolták. Hiába telefonáltam az Országos Széchényi Könyvtárba, bárhová, a könyvtárunk megmentése érdekében, senki semmit cselekedni nem mert, vagy nem akart.

Könyvtárunk megsemmisült. Pedig ezek között a zúzdába került könyvek között voltak Liszt Ferencnek a könyvei is, amelyeket ő a mi kolostorunkra hagyományozott halála előtt.

Keserűen és tehetetlenül álltam az üres polcok között. Én voltam tartományunk legnagyobb könyvtárának utolsó könyvtárosa. Ma sem jön álom a szememre, ha erre gondolok…”

(Kulics Ágnes-Tölgyesi Ágnes: …kövek fognak kiáltani… Szerzetesvallomások (1988-1989). Budapest, 1991. Gondolat Könyvkiadó, 167-168. old.)

S ez volt szinte mindenütt, ahol szerzetesházak voltak, így Szombathelyen is:

„Ugyanerre a sorsra jutott rendtartományunk második legnagyobb könyvtára szombathelyi Hittudományi Főiskolánkon. Miután a kolostor lakóit elhurcolták, rövidesen sor került a kolostor értékeinek konfiskálására, illetve elpusztítására. Szemtanúk állítása szerint hatalmas kocsik jelentek meg a kolostor előtt, és a könyvtár értékesebbnél értékesebb könyveit csuzdákon át a könyvtár ablakából egyenesen a kocsikra szórták, majd a kocsik menete megindult a Bagolyvár felé, ahol a papírmalom működött.”

A magyar szerzetesség kultúrjavaiból amit a török, a tatár meg a második világháború meghagyott, azt 1950 nyara elpusztította.”

(U. ott, 168. old.)

Igen, a kultúrjavak, a lelki és szellemi értékek megsemmisítésével és a hozzájuk ragaszkodó emberek (kiváltképpen a szerzetesek, apácák) félreállításával mutatta ki talán leginkább a foga fehérét a kommunista-ateista hatalomgépezet.

A másikuk, akit megidézünk, Faddy Othmár atya (1909-2003), aki a szerzetesrendek feloszlatását követően Budára került, Szentendrén lett hitoktató. 1952-től azonban eltiltották a misézéstől. Miért? Szóljon erről ő maga:

„Volt egy december 21-i prédikációm, vasárnapra esett. Én nem tudtam, hogy Sztálinnak van a születésnapja. Azzal kezdtem a prédikációt: – Kedves testvéreim, december 21-e van, az év legsötétebb napja. – Láttam, hogy integetnek a templomban a hívek, de nem értettem, miért. Magyaráztam tovább, hogy ezen a napon hajlik el legjobban a Föld tengelye a Naptól, a legkevesebb fényt kapja a Naptól, de mától kezdve hajlik visszafelé, már kezd világosodni. Ezért engem fél évig letiltottak a prédikációról.”

(U. ott, 176. old.)

Mindkét vallomás egyről szól: a kommunista-ateista hatalomgépezet e rémtettei nélkül nem lett volna ötvenhat. Minden hasonló korabeli vallomás egy-egy előzménye.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info