„[…] a görögök helyét mindinkább a megtelepedett zsidóság foglalta el, amely sohasem tudott a magyarság közé beolvadni, hanem sajátos fajiságának minden tulajdonságával elkülönült kereskedelmi rétegként maradt meg.”

Ha valaki azt hinné, hogy ez egy – közmondásosan ugyebár – primitív nyilas propagandakiadványból való idézet, tévedne bizony. Komoróczy György (1909-1981) történész-levéltáros egyik tanulmányából való.

De lássuk csak e mondat részletesebb kifejtését is általa!

„[…] a görögök helyét mindinkább a megtelepedett zsidóság foglalta el, amely sohasem tudott a magyarság közé beolvadni, hanem sajátos fajiságának minden tulajdonságával elkülönült kereskedelmi rétegként maradt meg.

A zsidóság eredetileg a földesúri kocsmabérleten kezdte meg térhódítását s amíg a görögök és rácok foglalkoztak a kereskedelemmel, addig a zsidóság vezető szerephez nem juthatott éppúgy, mint ahogyan kikapcsolódott a kereskedelem irányításából abban az időben, amikor magyar családok tartották kezükben a külföldi kapcsolatokat. Ezeknek a rétegeknek részben tudatos visszaszorítása, részben pedig a kereskedelemtől való önkéntes visszavonulása után azonban, a XVIII. század közepe táján, az árendásból átugrott a zsidóság a kereskedelem területére, elsősorban a terménykereskedelemre, valamint a borkivitelre. Lassanként a hadsereg részére gabonát szállító nagyvállalkozóknak lett seregfelhajtója, majd a konjunktúra gazdag lehetőségeit felismerve, különösen a háborúk – mint az örökösödési, hétéves és francia napoleoni háborúk – idején teljesen kezébe ragadta a kezdeményezést. Ekkor már csaknem kizárólagosan ő közvetített a piac és a külvilág között s az egyes nagybirtokos uradalmak minden terményét a zsidóság értékesítette, váltotta át pénzzé. Polgári osztály hiányában voltaképpen egyedül ők vállalkoztak a kereskedelem feladataira éppen abban az időben, amikor az egész Európában nagy lendületre kapott és a nemzetközi forgalmi kapcsolatok szélesebb körben szerveztettek meg. A zsidóság szegényebb parasztságunknak már a század elején zöld hitelt nyujtott s ezzel hatalmas visszaélések lehetőségeit tárta saját szemei elé: minél jobban szorongatta jobbágyságunkat részben a nemesi életmóddal együtt járó anyagi kiadások emelkedése azáltal, hogy a pénztelen nemes jobban kihasználta jobbágyának szolgáltatásait, részben az adóteher növekedése, annál gyakrabban jelent meg a paraszt házánál a pénzes zsidó kocsmáros, bérlő vagy kiskereskedő és vásárolta meg gabonáját, más terményét beérés előtt; a földön, saját kockázatára, de annál nagyobb kamatra. És ennek a helyzetnek volt következménye az, hogy amíg a XVII. századbeli zsidó a lengyel borkereskedelemtől eltekintve, jóformán csak kocsmabérlettel, házalással és kisebbfajta terménykereskedelemmel foglalkozott, a céhek ellenkezése s különböző társadalmi előítéletek folytán, addig a XIX. században teljes egészében a zsidóság kezére került a földesúri regalegazdálkodás s emellett a nagykereskedelemnek is ők lettek a közvetítői. Kocsmabérlet, malombérlet, vásárpénz, út- és vámbérlet mind a zsidóság jövedelemforrásai közé tartoztak, mert a magyar földesurak, arisztokrácia éppenúgy, mint kisnemesség, ezeket megfelelő érzék hiányában nem tudták kellőképpen kihasználni; de ugyanakkor a zsidóság kezére került a bankélet irányítása is. Lassanként elérték azt, hogy gazdagságuk miatt a magyar főrangú nemesség társadalmi téren is felvette velük az érintkezést és a legfelsőbb osztályok nem egy tagja házasodott zsidó gazdagok leányával és viszont zsidó származású gyermekektől nem tagadták meg a családi kapcsolatok megteremtését. A zsidó családok felemelkedésének legjobb példája az 1828-ban magyar nemességet és Szitányi előnevet nyert Ullmann-család története, mely a XIX. század végén egyike volt legtekintélyesebb főrangú családjainknak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy középnemes családaink a zsidósággal ebben az időben társadalmi érintkezést még nem tartottak fenn. A zsidóságnak az országban való elterjedésére eléggé rávilágít az a körülmény, amely szerint 1785-ben 75 000 zsidó személy volt az országban s ez a szám a következő évtizedekben fokozatosan emelkedett. Így 1805-ben már 127 000, 1840 körül 241 000 s 1890-ben 707 000-re szaporodnak. Ezzel a szaporodással együtt elhagyták a falvakat, beköltöztek a városokba, ahol mindennemű kereskedelmet kezükbe ragadtak s erről a munkaterületről kiszorították a kevesebb tapasztalattal rendelkező magyar rétegeket. Megengedjük, hogy a hazai közgazdaság fejlődésére ez a térfoglalás nem volt éppen káros, de egyetemes magyar szempontból veszélyei könnyen átláthatók.”

(Komoróczy György: A magyar kereskedelem története. Budapest, 1942. Magyar Szemle Társaság 66-69. old.)

Amint láthatnók, nincsen ebben az elemzésben semmi aktuálpolitikai felhang, semmi sovén sértettség, csak egy valami: a tények feltétlen tudomásul vétele.

Persze nagy kérdés, miért engedtük, hogy így legyen. Dualizmus korabeli magyar memoárszerzők gyakorta panaszkodtak, hogy magyar arisztokratáink, főnemeseink szinte átjátszották iparunkat, kereskedelmünket a zsidóság javára.

Hosszas gazdaságtörténeti elemzéssorozatokkal lehetne persze hivatkozni arra, hogy magyar nemzetünk is képes volt valaha világszintű teljesítőképességre, s ez ma is így lehetne a gazdaság, a kereskedelem minél szélesebb területein, ha felismernék mind többen: a nemzettudat nem csak nemzeti ünnepeinken képviselt virtuális érzelmekben, hanem a mindennapok ádáz, mindennapi kenyerünk előállítása megkövetelte megmaradáskényszerében és fennmaradásigenlésében is meg kell, hogy mutatkozzék.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info